A szerk.: Közművészet, közegészség, közfelháborodás

Személyes hangon kezdem, hogy kezdhetném másként. Évek óta van egy piros baseballsapkám, amit nagyon szeretek, néha még ma is hordom, noha már jócskán megfakult. A San Francisco 49-ers amerikai futballklub emblémája ékíti, és nemcsak a várost szeretem, de a csapat tagjai közé tartozott Colin Kæpernick quarterback is, aki nem felállt a szokásos módon a meccsindító himnuszelhangzásnál, hanem fél térdre ereszkedett, tiltakozva az afroamerikai népességet jobban sújtó rendőri erőszak ellen. Mert a fekete élet is élet, emberi élet, pont annyit ér, mint egy fehér, sárga vagy rózsaszín. Afrikában, Minneapolisban vagy a Ferencvárosban.

A public art mint olyan a politikai publicisztika folytatása más eszközökkel. Mondhatnánk, minden köztéri szobrászat public art, a minden vidéki városban megtalálható, korábban Lenin-, 2000 óta Szent István-szobrok vagy a Gábriel arkangyalos Szabadság téri nehézsúlyú történelemhamisítás (Schmidt Mária nedves álma). A rendszerváltás óta eltelt időből egyetlen igazán komoly public art akció jut hirtelen eszembe: Szentjóby Tamás, a hetvenes években emigrációra kényszerített ellenzéki művész, hazatérte után, a kilencvenes évek elején a Gellért-hegyi Szabadság-szobrot rejtette fátyol mögé. A performansz sokakban felidézte az urbánus legendát, miszerint a budapesti szovjet városparancsnok ellátogatott Kisfaludi Strobl műtermébe, ahol meglátta az Oroszországban ittasan repülő-balesetező Horthy István „kiskormányzó” emlékszobrának vázlatát; cseréljük ki a propellert pálmaágra, és kész a felszabadítási emlékmű! – oldotta meg Vorosilov marsall a helyzetet okosba’. (A szobrász családja tagadja a városi legendát, melynek példaértéke ekképpen is figyelemre méltó.)

Döme Zsuzsa, kerületünk kultúrá­ért felelős alpolgármestere public art­-pályázatot hirdetett, a kéthetes kiállítás április 1-jén nyílik a Ferenc téren. Már a pályázat elbírálása után hörgés indult, a címlapunkon is látható Szalay Péter-munka, a Black Lives Matter felbőszítette a széljobber közönséget – egyébként sokfelől kritizálták, műítészek szerint a térdeplő szivárvány 3D-print mindent összelapátol egy alkotásba, a fekete élet is számít, meg a család is a család, az ultrák is beígérték, ha nyilvános térbe kerül, szétverik a szobrot. Überkúl, a tér be van kamerázva, isteni nácifilmet lehet majd csinálni belőle korfestőn. A szobrok elleni erőszaknak divatja van, Amerikában régen rossz, ha valakinek egy déli tábornok, nagyöbű ültetvényes vagy konföderációs politikus szobrába zárva kell a köztérben mutatkoznia. Louisville például egy város a Mason-Dixon vonal déli oldalán, Kentuckyban, az ökölvívózseni, Muhammad Ali szülővárosa; őt születésekor még Cassius Claynek hívták. A George Floyd-furorban tavaly itt is ledőlt a városalapító konföderációs tábornok szobra. Többen javasolták, hogy a helyére a város másik nagy szülöttje, Hunter S. Thompson kerüljön. HST a gonzónak nevezett szabadonfutó irodalmi zsurnalizmus oltárképén a főalak, műfajalapító és stílusmeghatározó, egy amerikai ikon, kan-Marilyn Monroe-nak is szoktam nevezni, Johnny Depp vagy Bill Murray alakítja többnyire a hollywoodi vásznon; több könyvét fordítottam, egyszer kis híján lelőtt a Sziklás-hegységbeli „erődített birtokán”. Az amerikaiak jelentős része ma már úgy gondolja, hogy a történelmi emlékeket szűrni kell, aki a ma értékrendje szerint gázos csávó volt, az ne vigyorogjon bronzszínűt a főtéren. Szobordöntésből én a Dózsa György útit szeretem legjobban – bár sose értettem, miért kellett a boncolásra a Blaháig vontatni Sztálin hatalmas testét –, de vagány, és együtt rezdülök azzal is, ahogy Faludy György és csapata 1947-ben ledöntötte a katoliko-náci Prohászka Ottokár szobrát. Hogy a mai kormánykánonnal még inkább szembemenjek: súlyos következményekkel járt hazánkra nézve, hogy amerikai barátaink Horthyt tanúként hallgatták meg Nürnbergben, és nem vádlottként.

Halálos tavasz a mostani, a magyar állam a nagy pávatáncban, vakcinaokosságban összeomlott, a járványkormány tetézi a bajt, beigazolta: krízishelyzetben kormányzásképtelen. Még a megveszekedett hívek is megdöccentek az elmúlt hetek kormányfői bénázásain, a talpraesettségi mítosz nagyobb léket kapott, mint a Titanic, az emberéletekben mérhető sztori ütött akkorát országszerte, mint Szájer csimpaszkodása az ereszen. Már csak ezért, egészségünk védelme érdekében is fontos, hogy leváltsuk a jelenlegi kormányt! Ebben az egyesült ellenzék erősítése lehet minden felelősen gondolkodó feladata, és ceterum censeo: önkorlátozó, egymásra vigyázó ellenzéki előválasztási kampány az, aminek lennie kell. Fidesz-trollok igyekszenek majd beavatkozni, a leggyengébb jelölt támogatásával borítani, zavart kelteni, az ellenzéket egymás ellen fordítani, a választókat összezavarni. Ne hagyjuk nekik!

Megjelent a 9 magazin 2021 márciusi számában. 

Ajánlott cikkeink

A rendszerváltás szellemi bölcsőjénél – kiegészítés a Ludassy-laudációhoz

2024. december 6.

A városunk, a történelmünk és a hülyéink

2024. december 2.