A zene, ami összeköt – a Csík zenekar és az LGT-dalok

Május 1-jén – mikor máskor? – a Csík zenekar LGT-feldolgozásokkal lépett a Budapest Park színpadára. Olyan volt a hangulat, mint a régi május elsejéken a Tabánban. Pedig elsőre furcsa lehet, hogy a népzenei formáció a rockbanda legendás dalait gondolja újra, méghozzá egykori LGT-tagok, Presser Gábor és Karácsony János közreműködésével.

A színpadi produkció megítélését másra hagynám, de az egész koncert alatt az motoszkált bennem, hogy amit látok – látszólag két világ találkozását –, az a velünk élő magyar zenetörténet, de még inkább az élő magyar kultúra. Miért? Mert a zene – legyen az magyar népdal vagy az LGT slágere – ott van bennünk, a csontjainkban, a lelkünkben. Ahogy Presser énekli: „A zene, a zene, a zene, a zene, a zene, a zene kell!” Ahogy dúdolod, nincs menekvés, ott van a bugi az egész testedben. És amikor a modern sláger a színpadon átkúszik székely népdalba, akkor libabőrös leszel. A zsigereinkre hat a két világ – ami észrevétlen nemzetegyesítés.

Milyen érdekes: a táncházmozgalom, amelynek a magyar népzene fennmaradása szempontjából elévülhetetlen érdemei vannak, éppúgy a 70-es években indult, mint az LGT, amely popkulturális szempontból megkerülhetetlen. Az egyik – megtűrten – a népi kultúra fennmaradásáért küzdött abban a rendszerben, amelyben már ez is nacionalista elhajlásnak számított, és ellenállásszámba ment. A másik – talán kicsit jobban megtűrten – a nyugati világ kozmopolita leheletét hordozva amolyan szelepként kínálta a belső szabadság élményét, amikor senki sem hitte komolyan, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok valaha is távoznak.

Presser Gábor és Barcza Zsolt, a Csík zenekar tangóharmonikása a koncerten

A vasfüggöny mögött a zene megadta a szabadság határtalan illúzióját népinek és urbánusnak egyaránt – igaz, egyik sem gondolt a másik zenéjére úgy, mint a szabadság hordozójára. Ki ezért, ki azért nézte le a másiknak kedves zenét. Így a diktatúra nagy örömére a szabadság élménye nem összekötött, hanem inkább elválasztott, és konzerválta a népi és urbánus világ különállását. A magyar történelem elmúlt bő évszázadának igazi nyomorúsága, ahogy a népi–urbánus megosztottság rátelepedett mindenre, így a zenénkre is. Ez a múlni nem akaró örökletes társadalmi betegség gyógyult meg egy kicsit május 1-jén, amikor a Budapest Park színpadán együtt örömzenélt az erzsébetvárosi születésű Presser és a kecskeméti indulású Csík zenekar.

Miközben a rock and roll és a népzene ilyetén reprezentációja egyáltalán nem egyedi – a zeneipar világzeneként egész jó üzletet csinál ebből is. Az, amit a Csík zenekar Presserrel és Karácsonnyal a közönségnek varázsolt, valójában sokkal többről szólt, mint népzenébe oltott LGT-nosztalgiáról: minden adott, hogy normális ország legyünk. Másfél órára sikerült.

Nagy Ákos

Fotók: Budapest Park

(Megjelent a 9 magazin 2025. júniusi számában.)