Beavatás, rítus, totemállatok – Bird

Magyarországon a Brit Filmnapok keretében mutatták be a Birdöt, amely méltó játékfilmes párja a KIX című, a kerületben játszódó dokumentumfilmnek, hasonló témát dolgoz fel: az elhanyagolt gyerek felnőtté válásának torokszorító történetét. A film a mozikban március 27. óta látható.

Bár a rendezőnek, Andrea Arnoldnak nem ez az első munkája (Red Road, 2006, Akvárium, 2009, American Honey, 2016), és bizonyos vélemények szerint nem is a legjobb, de ha ilyen „közepes” filmekkel lennének tele a mozik, akkor minden este popcornt vagy sajtszószos tortillát vacsoráznék valamilyen üdítővel.

A film története egy hetet mutat meg a nyugati jóléti világ egyik mélypontján, Észak-Kent iparterületének legszegényebb szegletében, a working class szinte teljesen kilátástalan és állandó érzelmi instabilitásban élő közegében. Gördeszka helyett itt az elektromos roller gurul, a gyámügy és a rendőrség helyett pedig a hip-hopon felnövekvő utcai tinédzsergang veszi fel az igazságosztó szerepét. Az elhanyagolt kisfiú (Sanyi, KIX) helyett a magára hagyott, tizenkét éves kislány, Bailey (az elsőfilmes Nykiya Adams) van a fókuszban: az ő beavatódását kísérhetjük figyelemmel a gyerekkorból a felnőttkorba, miközben az elképesztően színes, pörgő sodrást alkalmanként meditatív tempójú szakaszok törik meg.

Rajta kívül megismerkedhetünk még az újraházasodni készülő apával (Bug), aki a lakodalmát egy újonnan beszerzett varangy váladékából előállított hallucinogén drog eladásából finanszírozná, a féltestvérrel (Hunter), aki a helyi bandába kapcsolódva álarcban igyekszik megtorolni az anyját ért igazságtalanságokat. Az anya külön, három másik gyermekével, egy kutyával és egy bántalmazó partnerrel él, valamint egy idegennel (Bird), aki egykor elveszített családját keresi a vidéken. Találkozhatunk még városszéli foltos lovakkal, pillangókkal, poszméhekkel, kutyákkal, kígyóval, sirályokkal és halakkal is.

Jólehet a mélyszegénység és a helyzetüket újra- és újratermelő generációk lehetőségei nagyon hasonlók mindkét filmben, a Bird végül egészen más megoldást kínál ennek a világnak a bemutatására: a kézi kamerás szocreálból meglepetésszerűen csöppenünk a mágikus realizmus legmélyére, hogy a családi tragédiák egyik legszebb „helyreállító igazságszolgáltatását” kísérhessük nyomon. Mindezeknek köszönhetően a Birdöt egyszerre olvashatjuk beavatástörténetnek, az átmeneti rítusok forgatókönyvének, a kortárs zenei szubkultúra látleletének, a traumafeldogozás pszichés eszköztárának és olyan szociodrámának is, amely épp egy elveszni készülő generációról szól.

A szereplők között vannak ismert és utcáról castingolt színészek is, az apa figuráját alakító Barry Keoghan bravúros, Franz Rogowski pedig zseniális az idegen androgünként, majd a beavatást kísérő mitológiai figuraként. A gyerekszereplők egytől egyig frenetikusak, és mintegy bónuszként a Sleaford Mods frontembere, Jason Williamson is felbukkan egy rövid mellékszerepre.

Kétségtelen, hogy nem szokványos történetmesélésről van itt szó, ez a film másfajta befogadói alapállást kíván meg a nézőjétől, mint a színes, szagos, szuperhősös blockbusterek, de ha sikerül elengednünk az ismert (és egyben végtelenül unalmas) forgatókönyveket, akkor cserébe olyan filmélményt kapunk, ami a mély ambivalenciáknak köszönhetően végtelenül szép, szórakoztató és egyúttal könnyfakasztó. Erősen ajánlott.

Szilárdi Réka

(Megjelent a 9 magazin 2025. áprilisi számában.)