Drugics, Melanie meg a többiek – Tesztoszteronharcosok a Ferenc téren

Április 1. és 14. között a Ferenc téren lett volna látható a Prizma – amelyet Black Lives Matter-szoborként is szoktak emlegetni –, de egy napig sem maradt ott. Kiállítása az első pillanattól kezdve igazi színház volt, a mű maga pedig sokkal inkább performansz, mint szobor.

Csütörtök délután Drugics a nácik által összetákolt OSB-budi falának támasztotta Melanie-t, és ezzel visszaadta a ferencvárosiak önbecsülését. Melanie éppen nyolcemeletes volt, és létra természetesen, ahogyan azt Rejtő Jenő megírta. Rajta felmászva lehetett benézni a palánk fölött a kis színes szoborra, amely nem volt BLM-emlékmű, és nem volt LMBTQ-reklám, mely utóbbi szónak amúgy sincs a világon semmi értelme – olyan, mintha külön marketingje lenne a gribedlinek. Az ember vagy ezzel születik, vagy nem. Ennyi értelme van az LMBTQ-reklám szónak is. Ez persze senkit nem érdekel, aki ebből politikai hasznot remél, és rasszista, homofób, kirekesztő demokeresztény. Ez utóbbi olyan személy, aki demonstratívan fakeresztet állít március 31-én a Ferenc térre, majd másnap a fizikai erejét bevetve megakadályozza, hogy bármi, ami neki nem tetszik, azon a téren helyet kapjon. Ami viszont tetszik neki, azt mindenkinek az arcába tolja azokon az OSB-lapokon, amelyekkel körülvette Szalay Péter kis műanyag projektjét.

Az egész akció az első pillanattól kezdve igazi színház volt. Csütörtök délelőtt az április elsejei napsütésben feltűnt a művész, aki a Ferenc téri alélt fűcsomók között összeszerelt egy dobozt, az lett a talpazat, majd ráapplikálta a 3D-nyomtatással előállított színes tárgyat, ami a szobor. Ott voltunk mi, a nézők, és ott volt a művész, akinek kapkodó mozdulatain és minduntalan körbefürkésző tekintetén jól látszott, hogy szeretne nem ott lenni. Nyilván nem az a típus, aki szívesen kerül összetűzésbe önmagukat előre bejelentő széljobberekkel. Összerakta az elemeket, és fölszívódott, talán hazament, nem is lett volna csoda.

Aki vette magának a fáradságot a nézők közül, és elolvasta a posztamens falára illesztett szöveget, megtudhatta, hogy az amerikai szabadságszobor miért térdel, felemelt kezét miért szorítja ökölbe, és miért nincs benne fáklya. Mire gondolhat a magyar ember, ha nemcsak a fehér, heteró, keresztény középosztálybeli férfi élete számít neki, és milyen érdekes, hogy bárki szivárványnak lát egymás utáni színeket még akkor is, ha azok nem a szokásos skálát követik. Csak annak bonyolult ez, aki nem akarja érteni. Márpedig a kivonulók, az Ő Hazájuk mozgalom fizikai aktivistái nemcsak hogy nem akarták másnak látni, de nem is értettek belőle egy szót sem. Kiderült ez a rögtönzött sajtótájékoztatójukból. Itt fennhangon kikérték maguknak a téren látható Krisztus-plakátot is, amelyen egy valódi szivárványszínű szivárvány árad a feketére festett alak bordáiból. A kereszténység éber őrei mit sem tudtak arról, hogy a plakát 2017-ben készült, a reformáció emlék­évében, és legalább két hónapja kint van a téren, nem is zavart senkit, csak azokat, akiknek bármely szivárvány puszta látványára a melegek jutnak az eszükbe. Hát ez is csak jelent valamit, különösen a pszichiátereknek.

Így alakult a színház. Amikor a mozgalmárok körbevették a szobrot és eltakarták a nézők elől, akkor az előadás hirtelen arról kezdett szólni, hogy a feketébe öltözött, férfierőt demonstráló tesztoszteronharcosok félelmet keltő külseje mögött bezárva ott lapul egy térdre rogyott, szivárványos kis alak, akit nekik mindenképpen homofób jelszavakkal kell eltüntetniük a világ szeme elől.

Egyre többen állták körül a paravánt, és egyre többen szerették volna látni azt, amit eltakar. Persze közben a rendőrök is tették a dolgukat: igyekeztek megakadályozni, hogy hatvan pluszos nők feltétlenül megveressék magukat, néhányan ugyanis nagy hangon érdeklődtek a mozgalom területfoglalási engedélye iránt, amitől azok láthatóan idegállapotba kerültek. A sűrű dialógból kiderült, hogy a szobor körüli lapok magántulajdont képeznek, és importnácik őrzik – ferencvárosi valahogy nem került közéjük, ez némi büszkeségre adott okot sokaknak.

Már délután volt, amikor megjelent Drugics, és hozta Melanie-t. Kétségtelen, hogy ez volt az előadás csúcspontja. Egyre-másra hágtak fel a ferencvárosiak megtekinteni az elzárt tárgyat, amely mellett simán elmentek volna, ha nincs ez az egész performance.

– Kicsi! Minek kellett ez? Mit kell provokálni húsvét előtt? – kérdezték, miközben lemásztak a létráról. Aztán jött egy másik import, és nem a létrát vitte el, elvégre az is magántulajdon, hanem a létráról a fehér szupremácia jegyében leöntötte a szobrot egy vödör fehér festékkel. A szobor ekkor már leginkább egy elefánt szexjátékára emlékeztetett, bebörtönözve a budiba és nácik által védve. Mindenki gondoljon, amire akar.

Hat óra felé sikerült a közterület-felügyeletnek értelmeznie a „területfoglalási engedély hiánya” műszót, és rettenetes csavarhúzóikkal megjelentek a téren. Lett egy kis kergetőzés. Az addig békésen egymás mellett álldogáló rend­őrök hirtelen észrevették a feketeruhásokat, és rendeztek nekik egy kis futóversenyt a környező utcákban, mialatt a közteresek kiszabadították a fehér pöttyös, majdnem szivárványszínű nem BLM-emlékművet. Drugics hazavitte Melanie-t.

Egész éjjel állt a kis szobor a lámpafényben, mögötte egy rendőrautó parkolt. Reggel fél nyolckor három széljobber előbb a fejét csapta le a szobornak, azután az egészet lekaratézta a posztamensről. Ezt videóra vették, előzékenyen kihagyva a képből az őket szemlélő rendőröket. A férfiakat bevitték egy kicsit az őrszobára, a földre döntött, fejetlen szoborkát pedig a rend­őrök „Police” feliratú szalaggal körbekerítették, majd mint bűnjelet letartóztatták, és egy napig bent tartották. Alighanem tovább, mint az elkövetőket. A téren csak a fűcsomókon szétspriccelt fehér festék jelezte, hogy ott történt valami.

A szobor maradványa április 4-én szabadult fel, de már csak az egyik lábát tehette be a térre, mert több nem maradt neki. Ám a térdeplő láb lábfejének szivárványos emléke még mindig biriz­gálta az Ő Hazájuk agyalapiját, mert az éjszaka végleg eltakarították a posztamensről, csak a műanyag szerkezeti rácsokat hagyták a dobozon, meg a feliratot és a ferencvárosi önkormányzati logót.

Aki azt hiszi, hogy ők nyertek, az téved.

A mű ugyanis három példányban készült el. Az egyiket a Ferencváros ön­kor­mányzata vette meg. A másikat, miután körbekerítették, majd leöntötték, ledöntötték és lefejezték, azonmód, abban a formájában megvásárolta egy szombathelyi galéria. A harmadikat egy másik galéria, 2,7 millió forintért. A projektről már a kihelyezése előtt, de azóta is folyamatosan hírt adott a nemzetközi sajtó; a szobor a fura színeivel, a fordulatokban gazdag történetével internetes mémmé vált. A nácik meg még mindig azok, akik eddig is voltak, miközben a kormányzat elhappolja előlük az összes széljobb topikot. Nekik maradt a könyvdaráló, a demokereszt meg a budi.

 „TÁRSADALMI PÁRBESZÉD”

 A Prizma című szobrot Szalay Péter, a kerületi Public Art pályázat egyik nyertese készítette, 75 centiméter magas, sokszínű 3D-printben, a New York-i Szabadság-szobor kicsinyített, térdelő parafrázisaként. A pályázati kiírás szerint „kötetlen műfajú, interaktív, az adott közösséget vagy a társadalom egészét érintő kérdéseket tematizáló műveket” vártak. Cél volt az is, hogy a művek lehetőséget nyújtsanak a társadalmi párbeszédre.

Sándor Erzsi
Fotók: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2021 áprilisi számában.)

Ajánlott cikkeink

Megtisztult a Pöttyös utcai metrófelszín

2024. december 6.

Baranyi és Jámbor is győzelemként értékeli, hogy lesz Diákváros

2024. december 6.