Ember ez, vagy robot? – a MI vagyok a Pinceszínházban

Meddig ember az ember, és hogyan formál át bennünket a mesterséges intelligencia, mivé lesz belőlünk az eredendően az emberi lényt meghatározó öntudat? – Székely Csaba legújabb, február végén bemutatott darabja többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Az előadás több szempontból is rendhagyó kísérlet. Nemcsak a szerzőtől korábban megszokottaktól eltérő témája okán, hanem azért is, mert ez az első alkalom, hogy Székely a saját darabját rendezte. Hallgatjuk a lecsupaszított, a japán enteriőröket idéző színpadi térben (díszlet: Enyvvári Péter), vörös kanapén ülve, fekve (vagy épp előtte állva) beszélő középkorú nő, a magát kultúrafilozófusként bemutató Emma élettörténetét: saját bevallása szerint a modern kori technológia kultúrára gyakorolt hatásait kutatja, illetve tanítja az egyetemen. A kanapé mögött kis méretű ablakokkal (rácsokkal?) osztott tér, középen kivetítővel. Időről időre – részben Emma egyetemi előadásait is modellezve – az itt futó, jórészt fekete-fehér videórészletekkel (Fuchs Máté) egészül ki a darab. Jelentősége van annak is, hogy e mozgóképes elemek éppen melyik szövegrészhez kapcsolódnak. Ahogy a váltakozó fényeknek (kék-zöld-piros) és Emma otthonos mozgásának, „átöltözéseinek” is. Hófehér nadrágkosztümjéhez időnként különböző színű kendőket vesz fel (jelmez: Cselényi Nóra), vagy épp edzőcipő helyett körömcipőbe bújik. Az alapvetően statikus és futurisztikus térbe ezek az elemek visznek mozgalmasságot.

Ki is a színész és alkotótárs, Bakonyi Csilla által megformált Emma, az előadás egyetlen emberi (legalábbis annak mutatkozó) szereplője, akit éppen súlyos egzisztenciális és érzelmi válságban találunk, és aki próbálja megtalálni a helyét ember és gép, valamint a mindenséget teremtő isteni, de már a legújabb kori vívmányok meghatározta világban? Története elsőre nem tűnik különlegesnek, hiszen a szöveg, azon túl, hogy szórakoztató és helyenként érzelmes, ismerős kliséket használ. Emma jellemében pedig néhol olyan elemekkel is szembesülünk, amelyek elbizonytalaníthatják a nézőt (nem egyértelmű például a szinte állandó derűje). Fiatalon, rosszul sikerült párkapcsolat után a húszasok szingliéletét éli, majd következik a görögországi utazás során megtalált, mindent felülíró szerelem. Gyerek, házasság, tizennyolc év boldogság. Majd snitt és teljes összeomlás, a borús folytatás pedig összecseng a monológ kezdeti felütésével, amelyben mindezt egy Szofiként megszólított személynek (akkor még nem tudjuk, hogy saját elveszített lányának) meséli el.

Hihetünk-e abban, hogy amit itt láttunk-hallottunk, a realitás része, ami valóban megtörténhetett volna? Vagy mindez csupán illúzió?

Kezdet és vég, emberi agy és gépi gondolkodás sajátos működése, tudományos tények kontra hétköznapi emberi érzések.

Székely Csaba darabjában sorra a jelenünket meghatározó kérdések és viszonyítási pontok ütköznek. Megidéződnek az ember általi teremtéshez (lásd: a prágai Gólem) és a technológiai fejlődés nyomán felgyorsuló társadalmi változásokhoz kapcsolódó dilemmák is.

A bemutató után minderről Artner Szilvia újságíró beszélgetett Székely Csabával és Gábor György vallásfilozófussal. Szó esett arról is, hogy a szövegkönyv egyes részei valóban az MI-vel folytatott beszélgetés során születtek, illetve hogy az irónia az egyik olyan emberi képesség, amelyet a gép – szerencsénkre talán – soha nem fog tudni reprodukálni. Sokáig velünk maradnak az előadás után a kérdések, hogyan viszonyulunk mindehhez nézőként, a hétköznapokban pedig a mesterséges intelligencia felhasználójaként vagy jelenségét szemlélőként.

Gáspár S. Anna
Fotó: Szabó Réka

Az előadás legközelebb április 14-én látható.

(Megjelent a 9 magazin 2025. áprilisi számában.)