Európai látkép Orbán Viktorral – Till Brönner identitásfotói a Ludwigban

Mi a közös a mára jócskán átalakult Ruhr-vidékben, a változatos toszkán tájban vagy a Földközi-tenger nagyon is hétköznapinak tűnő látképében? Till Brönner, a „többnemzetiségű” zenész-fotóművész szerint az emberi tényező, amely nélkül nincs értelme országokat elválasztó határokról, a folyton változó Európáról vagy akár a bonyolult européer identitásról sem beszélni. A kiállítás még augusztus 25-ig látható.

Már csak azért sem, mert ezt az átalakulóban lévő világot olyan tényezők is erőteljesen meghatározzák, mint a keleti széleken dúló háború, az évek óta jelen lévő migrációs, szociális és környezeti válság, az országokat összekötő gázvezetékek és nemzetközi megállapodások. Nem véletlen az sem, hogy a Ludwig Múzeumban látható kiállítás – a művész és a tárlatot létrehozó alapítvány elgondolásának megfelelően – a társadalmi és politikai feszültségekkel teli Magyarországon kapott helyet, ahol az ellentétek szerves részei a mindennapoknak – ahogyan e témák a fotóknak. És ahonnan a képeket nézve e mélyen a társadalomba ágyazott konfliktusok erősebben is hatnak: akkor is, ha az itt helyet kapott hetven, jórészt fekete-fehér fotó közül a látogató tájképpel, ipari tájjal vagy épp portréval találja szemben magát – az utóbbiak alanyai között vannak ismert és feltörekvő zenészek, művészek, aktivisták, írók és politikusok (Vera Molnár, Aj Vej-vej, Anselm Kiefer, Klaus Maria Brandauer stb.). A magyar tájban pedig feltűnik Orbán Viktor, aki Várbeli hivatala teraszán áll birodalma fölött.

Ha a koncepció felől nézzük, Till Brönner vállalkozása összművészeti projektnek is tekinthető: az európaiság ábrázolásában a vizualitás és a zene egybefonódik – a német származású, Olaszországban felnőtt és trombitaművészként Észak-Amerika zenéjéhez kötődő művész a zene, a jazz felől érkezett a fotográfia világába. Első portréit is zenésztársairól készítette 2009-ben – olyan nevekkel működött együtt, mint Herbie Hancock, Annie Lennox, Chaka Khan, Al Jarreau, Michael Franks és mások –, első átfogó kiállítása pedig 2019-ben, Melting Pot címmel jött létre, és a Rajna-Ruhr-vidék régióját mutatta be: ennek egyes darabjai a Ludwig tárlatán is láthatók. Az épített, ipari táj az ott lakók miatt csúnyasága és szürkesége ellenére a maga természetességében jelenik meg. Brönner szerint ugyanis a táj identitását, megkülönböztető jegyeit, sőt az iparosodás túlzásait is mindig az ember(ek)-ből kiindulva lehet igazán megmutatni. A futurisztikusnak ható építményekben (Kokszolótorony a ThyssenKrupp Acélművekben, Duisburg, 2019) is hasonló érdekli, mint ami a portrékban, akkor is, ha a megvalósítás mikéntje eltérő. Fotói sok esetben realisztikusak, máskor viszont (ilyen a Csellisták című képe is) a valóságtól elemelt, szinte lebegő kompozíciót hoz létre. Nála az identitás és annak megmutatása is – csakúgy, mint Európa lakói vagy az oda igyekvők, legyenek áthaladók vagy menekültek – sokféle. Így lehet, hogy a kiállításon egymás mellé kerül egy püspök, egy imám és egy állványzat fotója – elfogadás és különbség jelenik meg együtt. Portréi sokszor beállított portrék, mégis sokat elárulnak a megörökített személyről – a táj, amely hiába toszkán, Brönnernél a szegényebbik arcát mutatja (Pásztor, Toszkána, 2017) –, a nevetésbe egy egész élet keserűsége, de a színek is beleférnek. A fotó alanyához közel férkőzik, munkáiban talán ezért is kevés a manír. Leginkább közelség és hasonlóság, az identitásból fakadó emberi nézőpontok különbözőségei érdeklik.