Ó, bárcsak költő lehetnék, hogy most időmértékbe, rímekbe meg más időszerűen posztmodern partinagylajosokba önthetném e poszton eposzom!
Megnéztem, költőtárs, megnéztem poliuretán szobrodat az azt hiszi, szentferenc téren, még a múlt télen. Tán csodálat, tán profán mélabú, de elöntött valami, mint megvadult Duna a Magyar Művészeti Akadémia közgyűlését a Vigadóban. Csak ámultam bénultan, mint Garaczi Laci székfoglalóján az ártatlan tekintetű szűzlányokra megtévesztésig hasonlító nagymamakorú primadonnák, kékharisnyák és más lecsúszott zoknik. Angyal szállt le közénk Ferihegyre, vagyis hát Ferisíkra, na, mint a Parnasszuson a Ló nélküli Zoli a bedarált titkos akták után maradt felkavart porfelhőkre.
Felhőlovagok, előre! Ágyban, zsírpárnák közt áldjátok majd szent neveinket: Ferenc, Város, Lőd és csodaszar vas vármegye házára. Felszállott a Páva a hármas metróra, bánatosan nézett utána egy magányos, méregzöld homlokú, ideiglenes, felújítás végett bezárt, de mégis hívogatóan üde látványt nyújtó békebeli nyilvános vécé. Belépés csak és kizárólag.
De ez nem az ősz Peterdi háza, hanem pont fordítva, tavasz húrja zsong, bong fájón és makacsul újra meg újra. Hát lovas nemzet vagyunk, százszor is szittya, zúg a nyilunk, mint égi parittya. Lovunk hőköl, nyihog, virgonckodik – végül pollennel dús levegővé válik.
Ó, te ördögi lovas, napjaink Benyovszky vagy Jókai Mórja, lábaid közt fú a jeges szél, a csodaszarvas már kiszállt alólad. Elvágtatott vadul, szilajul, csillagokat szórva, hogy a Postapalota előtt ágaskodjék a vártán, és az erre a látványra végképp méltatlan Első Kerületiek szemében legyen szálka vagy bús gerenda.
Ó, mily fájón hiányzol nekünk a szentferenc térről, a műanyag huszárunk roggyant lábai közül, s hiányod a szívünk százszor is átjárja. Dunának, Oltnak… áh, nincsen béke, nincsen béke, szólok a Poltnak!
Tardos János
Fotó: Stépán Virág
(Megjelent a 9 magazin 2023 júniusi számában.)