Francesco – távozott az empátia és a remény pápája

Április 21-én, húsvét hétfőjén, 88 éves korában elhunyt az olasz felmenőktől származó argentin Ferenc pápa, a római katolikus egyház 266. vezetője, eredeti nevén Jorge Mario Bergoglio, aki 2013 óta állt a Vatikán élén. Mind származását, mind nézeteit és intézkedéseit tekintve újszerű karakterévé vált egyházának, egyszerre illették a reformer, a szabadságharcos, a liberális és az irgalmas jelzőkkel.

Ő volt az első latin-amerikai és az első jezsuita egyházfő is egyben, eredetileg vegyésztechnikusként végzett, de a rendbe lépését megelőzően dolgozott portásként és élelmiszeripari laboránsként is. Abban az időszakban kötött mély barátságot Esther Ballestrino de Careagával, a később meggyilkolt paraguayi polgárjogi aktivistával, akinek hatására megismerkedett a marxista eszmékkel, majd Santiagóban tanult bölcsészettudományokat, és hivatalosan is a jezsuita rend tagja lett 1960-ban.

Egyházi életútjában hatással volt rá a perui domonkosrendi teológus, Gustavo Gutiérrez munkája a felszabadítás teológiájáról (1971), amelynek fő témája a szegénység bibliai nézőpontja volt. A felszabadítás teológiájának bázisközösségei olyan, a szegények érdekeit védő egyház kialakulását szorgalmazták, amely bibliai és szelíd módszerekkel küzd az elnyomás és a kizsákmányolás, a szegénység és az igazságtalanság ellen, és mivel a mozgalom a latin-amerikai diktatórikus rezsimek ellenségeként azonosította magát, a hatalom semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy akadályozza a terjedését.

A felszabadítás teológiáját azonban nemcsak a dél-amerikai rezsimek támadták, hanem a hivatalos egyház is, mert egyfelől a marxizmus társadalomkritikáját emelte át a keresztény szemlélet keretei közé, másfelől pasztorálteológiai gyakorlata a szegényekre összpontosított.

Szintúgy nem volt konfliktusmentes, amikor a 90-es években a mozgalom teológusai olyan témákat vetettek fel, mint a gazdasági világválság, a homoszexualitás, a földtulajdon, az ásványi kincsek és a belőlük származó nyereség igazságos elosztása, miként az sem, hogy elsősorban nem az egyéni bűnök erkölcsi megítélésére, hanem a strukturális bűnökre, vagyis az elnyomás politikai és gazdasági intézményeire összpontosítanak, amelyek az embereket bűnre ösztönzik.

Bár önmagát sosem azonosította az irányzat tagjaként, pontifikátusa alatt pedig távolságot tartott a mozgalomtól, Ferenc pápa szájából gyakran hallhattuk „az én népem szegény, és én közéjük tartozom” mondatot. Jól ismert volt a puritánsága: már argentin érsekként sem a püspöki palotában, hanem egy szerény lakásban lakott, az autószolgálatról lemondott, és tömegközlekedéssel járt be a hivatalába. Pápai kinevezésekor visszautasította az Apostoli Palota lakosztályát, helyette a Szent Márta vendégházban rendezkedett be – ezek a szimbolikus lépések kezdettől fogva közkedveltté tették a hívők körében. Életében többször is markánsan kikelt a kapitalista világrend és a túlfogyasztás ellen, ehhez kötve nemcsak az igazságtalanság, de a környezetvédelem és a fenntarthatóság kihívásait is (pl. a Laudato si’ enciklikájában).

Személyéhez többféle reform kötődik – és bár az olyan erősen hierarchizált intézmény esetében, mint a katolikus egyház, a lehetőségek korlátozottak, Ferenc már megválasztásakor eltörölte a vatikáni alkalmazottaknak járó több millió eurós juttatásokat, amelyeket átcsoportosított a rászorulók megsegítésére. Nyíltan szorgalmazta az egyházon belüli korrupció megszüntetését, és hangsúlyosan állást foglalt az egyházi karrierizmus ellen. Átfogó reformot hirdetett a pedofil bűncselekmények felszámolására, valamint a korábban kiközösített, elvált hívek visszafogadására szólította fel az egyházat.

Nagy és ellentmondásos visszhangot váltott ki a homoszexualitásról tett nyilatkozata („Hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?), bár elődeivel összhangban egyáltalán nem tért el a katolikus tanításoktól, a diszkrimináció ellen azonban felemelte a szavát. Ehhez hasonló módon, jóllehet hangsúlyozta a teológus nők egyházban betöltött szerepének fontosságát, egyidejűleg emlékeztetett II. János Pál rendelkezésére, amely a nők pappá szentelését kizárja.

Ferenc pápa jelenléte az elmúlt tizenkét évben jól érzékelhető volt a világsajtóban, szívesen nyilatkozott mindenkinek, így szavai és nézetei gyorsan eljutottak a világ minden tájára. Első, Evangelii gaudium (2014) című munkájában úgy fogalmazott: „Inkább azt az egyházat részesítem előnyben, amely sérült, sebeket hordoz és piszkos, mert kint volt az utcán a szegények közt, mint azt, amelyik egészségtelen attól, hogy be van zárva és ragaszkodik saját biztonságához.”

Megítélése az egyházon belül is ellentmondásos volt: konzervatív kritikusai túlzottan baloldalinak és szabad szelleműnek ítélték, mások éppen csalódásukat fejezték ki a reformtörekvései gyengesége miatt. Kétségtelen, hogy egyetlen pontban sem bírálta felül a katolicizmus alapvető tanításait, ugyanakkor igyekezett új megvilágításba helyezni azokat: a szegények és megalázottak melletti kiállás, a szolidaritás és együttérzés nem új értékek a kereszténységben, s Ferenc pápa az elmúlt bő évtizedben újra ezekre helyezte a hangsúlyt.

Barátságos és egyszerűségre törekvő személyiségét kifejezőn jellemzi végrendelete, amely a temetésére vonatkozó instrukciókat tartalmazta. Eszerint földi maradványait a Szent Péter bazilika helyett a Santa Maria Maggiore bazilikában, a földben helyezték el, díszítés nélkül, egyetlen felirattal: Franciscus.

Ferenc az empátia és a remény pápájaként távozott a világból a húsvéti vasárnapot követő napon.

Szilárdi Réka
szociálpszichológus, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékének vezetője
Fotó: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2025. májusi számában.)