Lövészárok a konyhában – filmkritika

Szenvedélyes románcba bújtatott fekete-fehér látlelet az illegális munkavállalók helyzetéről egy manhattani étteremben.

Igazi reneszánszát éljük manapság az éttermes sorozatoknak és filmeknek: a kurrens sláger A mackó (2022), amelynek idén debütál a negyedik évada a Disney+-on, a Forráspont (Boiling Point, 2021) vágás nélküli, bravúros brit nagyjátékfilmje 2023-ban azonos című, négyrészes sorozatot fiadzott a BBC-n, de említhetnénk a luxuséttermet helyszínül választó A menü (The Menu, 2022) fekete komédiáját is Ralph Fiennesszel a főszerepben. Erre a markáns vonulatra csatlakozik rá Mexikó egyik szerfelett tehetséges stílusművésze, az itthon sajnálatos módon kevéssé ismert Alonso Ruizpalacios, akinek legfrissebb művét (A konyha, 2024; magyar mozipremier: március 6.) részben a saját személyes múltja (diákkorában mosogatófiúként dolgozott egy londoni étteremben), részben pedig Arnold Wesker angol drámaíró színműve, A konyha (The Kitchen, 1957) inspirálta.

A legelső dicséret, amely Ruizpalacios új munkájáról elmondható, hogy a legkevésbé sem tűnik lefényképezett színháznak: a formai bűvészkedések sokaságát figyelembe véve senki meg nem mondaná, hogy az eredeti színdarab alaphelyzetét (szerelmi kapcsolat egy külföldi konyhai dolgozó és egy helyi pincérnő között) emelte át Londonból New Yorkba. A rendező korábbi alkotásai ismeretében (Güeros, 2014; Museo, 2018; és a Netflixen itthon is elérhető Zsarufilm, 2021) ugyanakkor korántsem meglepő tényállás ez, hisz valamennyi filmje vizuálisan játékos, virtuóz, ha nem egyenesen formabontó darab (a Zsarufilm hibrid dokumentumfilmje különösen az). Itt például különböző képarányt használ a klausztrofób, alagsori konyha és a tágas külvilág esetében, a monokróm fekete-fehér képekbe bizonyos kulcsjeleneteknél szín villan, de az is igen invenciózus, ahogy a kizsákmányolt, papírok nélkül dolgozó, konyhai személyzet bevándorló tagjait az apró munkaállomásaikkal keretezi. Ehhez jön még az ebédidei hajtás konstans hangkulisszája, a kicsiny nyomtató berregése, amely a rendeléseket továbbítja a konyhának. Ruizpalacios egyszerre idézi meg a francia újhullám rendezőinek formanyelvi standardokra fittyet hányó, lázadó attitűdjét és a veterán dokumentumfilmesek részletekre és rezdülésekre érzékeny alapállását. A túlmozgásos, feketében dolgozó mexikói szakács (Raúl Briones) és a street-smart amerikai pincérnő (Rooney Mara) viszonyáról a korábbi műszakból hiányzó pénz utáni belső nyomozás folyamán kapunk képet, de a gépezet persze nem áll meg, közben dolgozni is kell: a kólaautomata elromlása apokaliptikus, özönvízszerű állapotokat teremt az amúgy is kaotikus konyhában, amely jobban hasonlít háborús lövészárokra, mint normális, civilizált munkahelyre. A szüntelen izgés-mozgás közé a mexikói direktor lassú, meditatív merengést iktat be, amelyben az éttermes tápláléklánc különböző szintjein álló vendégmunkások (Marokkótól Kolumbián és Mexikón át a Dominikai Köztársaságig) mesélhetnek az álmaikról, mielőtt még a zárlat drámai csúcsjelenete következne.
A konyha a kontrasztok mozija: fekete és fehér (a film színvilágán kívül ez a fehér és a nem fehér Egyesült Államok népességére is reflektál), lent és fent (güriző vendégmunkások kontra falatozó turisták), szűkös és tágas (konyha vs. külvilág, 4:3 vs. 1,85:1 képarány), tüzes, impulzív férfi és hűvös, racionális nő. Ruizpalacios alkotása picit túl van ugyan nyújtva (139 perc), de ütős és stílusos, messzemenően érdemes a figyelemre.