Pacalos palacsinta – a „Kirakatban az égbolt” a Pinceszínházban

Csepel Művek, rozsdaövezet, kétezres évek eleje. Galambröptetés. Zámbó Jimmy élete és halála. O. Horváth Sári legújabb, Kirakatban az égbolt című darabja az első percekben felidézi ugyan a sziruposan andalító nosztalgiahangulatot, ám hamar kiderül, hogy a színpad mögé vetített „Csepel” felirat alatt masszív családi dráma elevenedik meg.

A kétszereplős előadás bonyolult apa–fiú kapcsolat belső dinamikáját tárja fel, s beszél a – harmincas, illetve hatvanas – generációk közötti ellentétekről, az évtizedekig elfojtott, majd felidézett fájdalmas emlékekről, valamint a belső vívódásokról is.

Maga a közeg egyáltalán nem kedvez az effajta érzelgősségnek. A helyszín egykor jobb napokat látott autószerelő-műhely, ahol a két férfi, a Mohai Tamás játszotta laza, mégis sérülékeny Srác és Végh Péter érzelmeket mindvégig hárító Faterja egy éjjel, mintegy véletlenül összetalálkoznak. Látszólag már évek óta nincs közük (és bejárásuk) egymáshoz, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a kezdeti közjátékban felemlegetett mosómedvéről – amelynek az apa csapdát állít – kiderül, nem állat, hanem éppenséggel a fia, aki belopózik hozzá.

Ami mégis összeköti őket, az az anya (a feleség), és általában véve a nő(k) hiánya. Az alapszituáció szerint ugyanis a fiú félresikerült házasságból született, az anya pedig – csepeli bárénekesnő – drogtúladagolásban fiatalon meghalt. A fiúnak nincs anyja, a férfinak pedig nincs felesége – a női karakterek éppen ezért fájón hiányoznak a darabból. Ami még inkább kiemeli a két férfi közötti folyamatos küzdelmet.

A súlyos problémák – a családon belüli erőszak, amelynek kezdetben az anya, az ő halála után pedig a fia az állandó elszenvedője, valamint a függőségek – feldolgozásában a hosszú évek óta tartó hallgatás sem segít. A Fater az alkoholba, a Srác pedig videó- és szerepjátékokba menekül. Az első jelenetekben még igyekeznek eltávolítani maguktól mindazt, ami bármi módon szembenézésre késztetné őket. A tragédiák ennek megfelelően lassan adagolódnak.

Az alig több mint egyórás előadásban humoros és drámai pillanatok váltják egymást jó ritmusban, ahogy a történetben és a közös múltfelidézésben egyre mélyebbre hatolunk. Kérdés, van-e lehetőségük egyáltalán ebben a közegben a továbblépésre a gyerek- és felnőttkorból magukkal cipelt traumákból, vagy marad az elsajátított sémákból és szerepekből fakadó mellébeszélés és hárítás. Az egyszerre gyűlölt és szeretett (vagy csak unalomig ismert) helyszín persze, ameddig csak lehet, visszatart, életük, hétköznapjaik körforgásszerűnek hatnak. Aminek érzékeltetésében az időről időre bejátszott korabeli videók és reklámok (Márkus Sándor), valamint a zene (Szirtes Edina Mókus) mellett szerepet játszik a konkrét fizikai teret, tágabb értelemben a szereplők saját múltjukba zártságát is szimbolizáló forgószínpad (Michac Gábor). A szereplők az emlékek felidézésének egyik pontján, amely közös történetük szempontjából kulcsfontosságú, felfelé tekintenek. Ennek apropója az 1999-es magyarországi napfogyatkozás (a cím is erre utal), amelynek eseményeire jellemzően egészen másképp emlékeznek. A Fater számára csak a feleségével való újabb, vérre menő veszekedést jelenti, a fiának viszont a magára hagyatottság traumáját. Amellyel, más gyerekkori sérelmekkel együtt, folyamatosan szembesíti az apját. Mindez akár előrevetíthetné azt is, hogy ők ketten végleg elszakadnak egymástól. A darab azonban lehetőséget ad arra, hogy a felfelé tekintés gesztusával egy időben, amennyire lehet, eltávolítsák maguktól a fájó múltat, és továbblépjenek. Aminek záloga talán egy közös utazás vagy éppen egy pacalos palacsinta.

Gáspár S. Anna
Fotó: Szabó Réka

(Megjelent a 9 magazin 2025. júniusi számában.)