Reponttal a jövőbe

Előbb-utóbb mindnyájan ott találjuk magunkat az utcán, szemeteszsákokat cígölve, szívünkben a reménnyel, hogy egyszer az egyik automata csak működni fog. Vélemény.

A Mol Zrt. érdekeltségi körébe tartozó gazdasági entitás néhány hete bevezette az ötven forinttal megemelt árú üvegek és flakonok visszaváltását, ami persze káoszba torkollott (lásd riportunkat).

A CBA szupermarket repont-kamrácskájának lezárt bejáratánál a következő felirat köszönti az odatévedőket:

Kedves Vásárlóink!
Az elmúlt két hétben hiába rendeltünk, nem kaptunk hulladékzsákot a Mohutól, ezért az automata üzemelését felfüggesztjük, amíg nem kapunk zsákokat. Megértésüket köszönjük.

Ilyenkor, ugye, az ember mihez kezd: áll földbe gyökerezett lábbal, szemöldje rángatózik, szája – akinek telik rá, ajka – körül habfelhő gomolyg, két füle közt ordas trágárságok cikáznak ilyen-olyan, az ügyben amúgy teljesen ártatlan édesanyákról, holott ők nem tettek semmi egyebet, csak megszülték, kínok közepette, fenti felirat – és előzményei – kiagyalóit, akik pedig eleinte éppolyan cuki kislányok, kisfiúk vagy kis lefóliázandók lehettek, mint mi, valamennyien.

Az összeesküvés-elméleteket azért lehetőleg mellőzzük: a feltételezés, miszerint a Mohu, ez a szépséges Mol-leány minden egyes sikeresen visszaváltott palackon és dobozon ötven forintot veszít, mert az ötven forintot, amit minden egyes palack és doboz eladásából kaszált, vissza kell adnia, tehát a Mohu maga rontja el az automatákat, vagy – zárt pályázat kiírásával – eleve olyanokat vett, amik hóttbiztos, hogy elromlanak, nos, ez a feltételezés nem egyéb rágalomnál, valamint koholmánynál. Igaz, mindkét cég, a Mohu is, a CBA is a NER-galaxis csillagai közé tartozik, vagy tartozott legalábbis néhány éve, amikor a CBA gazdája tájékoztatta az alkalmazottait, hogy jobb lesz, ha részt vesznek a Békemeneten, különben… hogy különben mi, azt, ha jól emlékszem, nem részletezték, minek részletezték volna, van fantáziánk, el tudjuk képzelni. Igaz, annyi fantáziánk nincs, hogy két NER-csillag egymás elleni fenekedésére fel tudtunk volna készülni, most meg tessék, itt az apokalipszis.

Amely apokalipszis fő látványelemét az utcákon megjelenő új szociográfiai réteg, a repontvándorok törzsei, öles nejlon-zsákokat besült automatától dacból zárva tartó automatáig cipelő túlélők, legalábbis egyelőre túlélők adják, az automaták körüli csetreszben nyüzsgő újszegények, akik nem annyira újak ugyan, itt élnek köztünk már mióta – de a tömeges felbukkanásuk és a rendíthetetlen életigenlésük új jelenség. Egyelőre berzenkedünk miattuk, de jobb lesz, ha több empátiával nézzük őket, nemcsak azért, mert kijár nekik, hanem azért is, mert ha ez így megy tovább, és hogy menne másképp, ha már nem csak a nagy volumenű gazdasági döntésekben, lásd Budapest–Belgrád-vasútvonal, lásd akkugyárak, lásd ki tudja, mi minden még, barmolnak szét mindent, de az ilyen apró-cseprőkben is, mint a petpalackok, akkor előbb-utóbb mindnyájan ott találjuk magunkat az utcán, szemeteszsákokat cígölve, szívünkben a reménnyel, hogy egyszer az egyik automata csak működni fog, és hogy a szerencsésebb embertársaink jótékonyságra átirányított ötven forintjait tényleg a mi sorsunk enyhítésére fordítják majd. Amit jól tesznek, drukkoljunk is, hogy tényleg így tegyenek, mert, amíg berzenkedve vagy sajnálkozva bámuljuk az új újszegényeket, ne felejtsük el, hogy ők a jövőnk.

Ha lesz még történelem, ha lesz még történetírás, egyáltalán, ha lesz még lesz, a repont mint akarat és képzet sokáig velünk marad. Mint akarat és képzet, és nem mint működő intézmény és intézkedés, mert ebben a kategóriában gyakorlatilag már az első napon megbukott, és azóta látványosan végvonaglik. Hogy miért, az rejtély. Pedig nem egy ördöglakat, vélnénk, kell hozzá működő automata, elfogadható állagú petpalack és/vagy sörösdoboz, és ennyi: bedob, blokkot kap, levásárolja, csácsocsesz. De nem: az automata nem működik, ha mégis működik, seccpecc megtelik, hívhatjuk a szupermarket munkatársát, aki nem jön, miért jönne, a fizetése arra elég, hogy lenézze és gyűlölje a nála is szegényebbeket, többre nem, tehát frusztrált és agresszív, amilyenek a megmaradt tanárok lesznek majd, ha lesznek még, miután a tanóra első húsz percében beszedik, utolsó húsz percében visszaadják a lefoglalt mobilokat, a tananyagot pedig a köztes öt percben adják le, de nem baj, úgyse értenek hozzá, a honvédségtől vezényelték át őket, legfeljebb azt tudják megtanítani, hogyan álljunk vigyázzban és kussban. És lehet, hogy – ha így megy tovább – tényleg ez lesz a legfontosabb tudnivalónk.

Kovács Kristóf

Fotó: Stépán Virág


(Megjelent a 9 magazin 2024. októberi számában.)