Szabad zene – a Free Sounds Quartet játszott a Jedermannban

Amikor január közepén a Jedermann meghirdette a február 12-ei koncertet, pillanatok alatt elkapkodták az asztalokat. Nekem, mint a dalban a későn futó Bíró Marcsának, csak a füle, vagyis a bárpult melletti szék jutott.

A Jedermann-beli félhomályos, gyertyafényes Valentin-előeste hangulatát Bródy Maszkabál című dalszövege írhatná le a legjobban. „Szép társaság, feszülten oldott hangulat, festett mosoly fedi a sápadt arcokat.”

Dés László, Lukács Miklós, Dés András és Fenyvesi Márton több nemzedéket képviselő, szabad zenét játszó zenekara 2019 elején jött létre. Elgondolásuk, hogy az amúgy is nagy zenei szabadságot feltételező jazz műfajának végsőkig tágítsák a kereteit – írták magukról.

A free jazz rögtönzésen alapuló, a pillanat ihletésében született zene. Megismételhetetlen, mert a lüktetést, a témákat, futamokat, dinamikai váltásokat – komponálás nélkül – lehetetlenség kétszer ugyanúgy eljátszani. Jammelni, örömzenélni minden zenész szokott, de ezt öncélúság nélkül, a közönségnek is élvezetesen csinálni nehéz. Komoly profizmus, egymásra hangolódás kell hozzá.

A nyitódal melankolikusságával és folkos ízeivel bátran lehetett volna Tarr Béla-film zenéje, vagy hajnali, isztambuli piacon játszódó krimi aláfestője. Utóbbi asszociációt leginkább a cimbalom ihlette.

A második szám sokkal iparibb hangulatú volt. Ahogy a szaxofon fel-felnyögött, tejet követelő macskám ugrott be. Ugyanakkor a cimbalmos negyedes csattogása, a gitáros lemélyített, búgó basszusa és a dobos recsegő, géppuskaszerű témái már inkább gyárra emlékeztettek. Erre még ráerősített a szaxofon a repetitív, nyekergő futamaival.

Már csak a füst hiányzott. Aztán már az sem, mert cigiszünet jött. Én pedig azon tűnődtem, hogy akárhány free jazz-koncerten megfordultam, a zenék hangulata mindig komor volt, disszonanciába, atonalitásba hajlott. Miért nem lehet vidámabb színeket is használni? Mintha kitalálták volna a gondolataimat, a zenekar a szünet után világosabb, nyugodtabb hangulatú dallal tért vissza.

Az első blokk azért volt jó, mert profi zenészek játszották nagy rutinnal, tetszett az izgalmas hangszeres megoldásaival. Különösen a többször megismételt crescendós lezárás talált be. A másodikban végképp magukkal ragadták a közönséget, s csak ekkor jöttem rá, hogy hiába ismerik egymást a zenészek, össze kellett rázódniuk.

Lendületes, színes dalok voltak. A szünet utáni első mintha napsütéses tópart lett volna, amelyet néha beárnyékol egy-egy mollosabb felhő, amit Dés László szaxofonja rögtön el is fúj. Dés András ütős és Lukács Miklós cimbalmos pedig óriási egymásra figyeléssel hoztak be ötletes groove-okat.

Ezután a blues, a jazz és a balkáni folk érdekes ötvözete következett, Fenyvesi Márton gitáros brillírozott. A harmadik és negyedik dal fokozatosan visszakomorodott a szünet előttire, ám továbbra is igen összeszedetten. Dés András először megmutatta, hogy rock and roll dobkíséret is belefér a jazzbe, majd a szólójában azt, mekkora hozzáértéssel és fantáziával használja a poliritmiát.

A zárószám igazi stockhauseni zajzene volt. A gitár torz, gépi hangon pittyegett, a cimbalom futamairól a ránk zúduló adatfolyam is beugrott.

Ha nem tudnám, hogy a pillanat ihlette, így nincs igazán mély üzenete, azt mondanám, mindez elektronikus korunk szonikus lenyomata volt. Amit szívszakasztó módon oldott fel a cimbalom és a szaxofon duója.

Amikor hazaindultam, a bejárat előtt a hóesésben ott állt egyedül Dés László, és cigarettázott. „Megjött a hóesés, és aki égre néz, a szemét nem tudja nyitva tartani. Mert a hó vastagon kavarog” – jutott eszembe a dala, mentemben ezt dúdolgattam.

Juhász Tamás
Fotó: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2025. márciusi számában.)