Tálcás szentély

Most egy legendáról lesz szó. Több mint negyven éve működik a Soroksári úton a Pocakos Lakatos nevű műintézmény, Budapest egyik ikonikus kifőzdéje. Évtizedek óta előkerül ez a név, ha arról cserélnek eszmét haspárti polgárok, hol lehet még a városban rendes magyaros ételeket enni, hol adnak még ehető pacalt, szalontüdőt vagy marhapörköltet. Bevallom, nekem ez a hely eddig kimaradt, valahogy soha nem esett útba, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, a Soroksári út 132. elég sok budapestinek nem esik útba, ha azt mondom, hogy azon is túl van, ahol a kurta farkú malac túr, akkor még finoman fogalmaztam.

Hibát hibára halmozok. Kedden megyek a Pocakos Lakatosba, és megtudom, hogy pacal csak szerdán van. Szeptemberben megyek, és megtudom, hogy pájsli csak októbertől tavaszig szerepel az étlapon. Ami egyébként nincs. Mármint étlap. Csak úgy a falra van kibiggyesztve meg krétával felírva az aktuális kínálat. A szobányi vendégtérben néhány asztal, tucatnyi férfi burkol bőszen, nem tudom, hogy mind lakatos-e, de hogy pocakosak, az biztos. A helyiség valami raktárból nyílik, és Isten az atyám, hogy voltam már előkelőbb, szebb, tisztább, csillogóbb, trendibb vendéglőben, a helynek mégis szakrális aurája van. A főnök urat a pult mögött „Feri bának”, „gróf úrnak”, sőt „Mesternek” szólítják a vendégei, akik igazából nem is a vendégei, inkább vallásának hívői. Ők a régi, házi ízek: a pacalok és pájslik, a sültek és pörköltek, a kolozsvárik és brassóik, a zsírok és szaftok, a főzelékek és feltétek, a túrógombócok és palacsinták bálványimádói. Annak a magyar konyhának rajongói, ami most múlik pontosan. Mi meg engedjük, hadd menjen. Na, ezek a pocakosok viszont nem engedik. A Mester vezetésével keresztülfekszenek a küszöbön, és akár testi épségük kockáztatásával akadályozzák meg, hogy a régi, házi ízek kereket oldjanak.

Hát akkor nézzük, mi van a falon. Sült oldalas lila káposztával például. Ez már valami. Aztán rakott kel. Krumplileves. (Ami, ugye, legyen krumplileves.) Rántott borda, sajt, karfiol és brassói. Én egy klasszikus menüt állítok össze magamnak a Feri-vallás hívőinek tanácsai alapján: csülkös bableves, kacsazúzapöri, kovi ubi, túrógombóc, málnaszörp. Feri belemarkol a felaprított csülökbe és jól megszórja a bablevesemet, majd megkérdezi, hogy a pörköltet mennyire szaftosan kérem. Mondom, jelentősen. Hát megküldi a zúzát selymes emulzióval, de úgy, ahogy Roberto Carlos egy távoli szabadrúgást. A bableves derék. Sűrű, ízes, házi, enyhén csípős. (A kenyér viszont E.F.Cs.H.E.A. besorolású. Vagyis: Emberi Fogyasztásra Csakis Háború Esetén Alkalmas.) A zúzapörkölt isteni, olyan sűrű, masszív szafttal, mintha birkapörkölt lenne. Megáll benne a kanál. Nekem ugyan egy kicsit sós, de én határozottan alulsózok. A kacsazúza (ez is pacal, hiszen gyomor) puha, finom, és a petrezselymes krumpli szabályszerű. A kovi ubi ugyan csemege, de jó. A túrógombóc viszont világszínvonal. Nobel-díj-gyanús. Elképesztő. Mesés. Csupa túró, nem túl édes, semmi túlzás, mértéktartó remekmű. Már ezért érdemes eljönni a Pocakos Lakatosba.

Persze templom ez, meg sajnos skanzen is. Elmúlt ízek karneválja. Hangulata talán a pár éve kimúlt Kádáréhoz közelít. Semmi extra egyébként, nem tökéletes a hely, számos hibája van, viszont ragaszkodik egy hagyományhoz, őszinte és önazonos. Vagyis hiteles. Vannak, akiknek ezek az értékek még vonzók. A többiek ott ülnek száz méterre a jenki tyúkozóban. Ők többen vannak. De azért még mi is létezünk. Pocakosak vagyunk, pörköltszaftos a bajszunk, és túl sok erőset teszünk a csülkös babba, így azután izzadunk-könnyezünk-krákogunk – de még élünk. Feri bá, a Mester, szellemi vezetőnk azt mondja egy interjúban, hogy már csak nyugdíjasként, hobbiból, levezetésként, rövidített munkaidőben csinálja a melót. Mi lesz velünk, ha Feri bá is lehúzza a rolót? Ha megengedik, azt javaslom, hogy aki még meg akarja kóstolni a magyar konyhát (egy kb. ezeréves, többnyire fúziós gasztronómiáról van szó), az még most tegye meg, mert hamarosan írmagja se marad. Nagy bűnünk ez nekünk, hogy hagytuk meghalni, de büntetésünk is elborzasztó mértékű lesz: az örökkévalóságig zabálhatjuk Sanders ezredes Hot Wingsét és vedelhetjük hozzá a Pumpkin Spice Lattét. Mindez szörnyű és pokoli, persze. De megérdemeljük. Így jártunk, véreim.

Cserna-Szabó András
Fotó: Stépán Virág


(Megjelent a 9 magazin 2024. októberi számában.)