Újlakosok Ferencvárosban – fejezet az underground kerületi történetéből

2025. március 7. 9 magazin Helytörténet Kult

Huszonöt kiló fokhagyma vászonra kenve és összetekerve, a Műcsarnok falára csapva; elhagyatott térben poroszkáló lovak, szaxofonosok, komputerzenére remegő lisztréteg, táncírás a fűrészporban, forró kenyerek a padlóra terített ruhákon, mésszel festett foltra világító reflektor. Meghökkentő, elgondolkodtató és szellemes kiállítások, akciók sorát vitték véghez a kilencvenes évek elején, többek között a Tűzoltó utca 72. alatt akkor még álló tésztagyár elhagyatott épületében is az Újlak Csoport fiatal művészei. Szabadon élhettek és alkothattak egy széthullott rendszer romjain, míg el nem váltak útjaik.

A rendszerváltás évében, 1989 nyarán verődtek össze először célirányosan a csoport tagjai, hogy felrázzák a fővárost Csipkerózsika-álmából, és a Dohány utcában található, romjaiban is csodálatos Hungária fürdőt birtokba vegyék két napra, művészeti elgondolásaik bemutatására. Páratlan siker volt a szabadság tereit kereső, független kultúrára szomjas lakosság körében a technikai médiumokra fogékony, zenei kísérletekre is nyitott alkotók performatív eseménysorozata. Ami New Yorkban vagy Nyugat-Berlinben mindennapos volt, az itt, a vasfüggöny mögött csak titkos underground helyeken vagy házibulikon jöhetett létre addig.

A siker nyomán másik helyet keresett a csapat, ahol kicsit hosszabb időn át rendezhetett egyestés kiállításokat. 1990 telétől elfoglalták az elhagyatott óbudai Újlaki mozit, és, bár nem húzódott el az ottlétük, ez a hely lett a névadójuk.

A csoport állandó tagja Ádám Kálmán, Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter és Szil(i) István volt ekkor, Mészöly Suzi (később a C3 igazgatója) és Szűcs Attila az Újlaki mozi projektjeibe kapcsolódott be.

Komoróczky Tamással és Ravasz Andrással, az újlakosok még fellelhető és ma is igen élénk művészeti, szellemi tevékenységet folytató utolsó egyedeivel az utóbbi „Ravasz-archívum” fedőnevű lakásán találkoztunk. A Krúdy Gyula utcában, az egykori Ego Centrum nevű közkocsma közelében, hogy az arany napokon merengjünk, amikor ezen a környéken minden este történt valami. Hihetetlen élmény volt most is, ahogyan egymás szavába vágva folytatják a diskurzust, pont úgy, mint harminc éve a Tilos az Á-ban vagy valamelyik kisebb sarki kocsmában, ahol összegyűltek megbeszélni a következő lehetséges akciókat. Olyankor szétbombázták egymás ötleteit, hogy a töredékekből felépüljön a közös terv, amelyet másnap gyorsan meg is valósítottak.

Ezúttal a rekonstrukció volt a cél, de ugyanolyan vehemenciával hozták össze több irányból az emlékeket, míg azok össze nem álltak, hogy elégedetten léphessünk a következő történetre.

Komoróczky így emlékszik a kezdetekre: „Volt valami optimista légkör abban az időben, ami a művészetre is hatott. A betokosodott intézményeket akartuk kiváltani, amiatt maradtunk együtt, nem lettük tagjai a Fiatal Művészek Stúdiójának sem. A szabad elképzeléseinket akartuk megvalósítani, amire ezekben a romos épületekben volt lehetőség. Ha falat kellett bontani hozzá, azt is meg tudtuk tenni. Mivel úgy tűnt, hogy ez a magyar művészeti szcénában hiánypótló, és nemcsak egyéni kiállításokat rendeztünk, hanem másnak is adtunk lehetőséget, elég gyorsan felfigyeltek ránk. Így történt, hogy hivatalosan megkaptuk a kilencben a tésztagyárat Gegesy polgármestertől. Megszavazta nekünk az önkormányzat, csináltunk rá egy nonprofit alapítványt, hogy pályázhassunk. Ha külföldi csoportokat hívtunk meg, akkor az adott ország nagykövetsége általában adott egy kis támogatást.”

Ravasz hozzáteszi: „Kommandószerűen működtünk, így jártunk kocsmáról kocsmára. Ha megjelentünk, megjegyezték, hogy megjöttek az újlakosok. Amikor a Tűzoltó utcába kerültünk, onnantól kezdve öt évig ott zúztuk le magunkat. Minden nap összejöttünk és végtelenített brainstormingban ötleteltünk. Hetven vagy nyolcvan kiállítást szerveztünk ott ez alatt az idő alatt. Jó részüket dokumentáltuk, digitalizáltuk az előzőekkel együtt, megvannak ebben az archívumban. A fakszimile fotókat eladtuk az Acb Galériának.”

Az Újlak Csoport a ferencvárosi időszakában volt a csúcson. 1991-től 1995-ig működtek a Tűzoltó utca 72.-ben, ahol nemcsak a csoport tagjai állítottak ki, hanem több más hazai és külföldi kortárs képzőművész is. Ekkor teljesedett ki közösségszervező tevékenységük, hiszen saját helyük volt, így figyelmen kívül hagyhatták az akkor még egyébként sem túl élénk művészeti piacot és kurátori törekvéseket. A Soros Alapítvány pedig támogatott mindent, ami az elzártságból a szabadság felé törekedett. Az Újlak akciói iskolapéldái voltak annak a metódusnak, amelynek a lényege valamit eltervezni, aztán, ha úgy kívánja a közösség vagy a körülmények, akkor teljesen másképp végrehajtani. A tésztagyári aranykorban a művész önmaga csinált mindent, tervezett, alkotott, meghívott, pályázott, könyvelt, takarított a buli után, vagy nem.

A kollektív szerzőség Ravasz és Komoróczky szerint az intenzív együtt létezésben, a folyamatos eszmecserében nyilvánult meg, ami természetesen hatott az egyéni munkákra. Csak néhány kiállítás volt igazi csoportmunka.

A csoportos működés érvényesülési stratégia volt inkább, így hozhattak létre független helyet, mint több, más műfajokban tevékenykedő kollektíva is a kilencvenes években. Az Újlak az utólagos filozófiai-esztétikai értelmezések szerint életmódkísérlet is volt. Valójában szellemi kommuna, amelynek tagjai csak a gondolataikat, a kiállítóteret és a kocsmaasztalt osztották meg. Nem laktak együtt, mint a nyugat-európai házfoglalók. Pár órára hazatértek aludni, hogy a találkozás újra nagy élmény legyen. Bár egy-két nő is csatlakozott időnként, lényegében férfibarátságon alapuló, kizárólag „agyban harcolók” klubja volt a társaság.

Ravasz – aki médiaművész, díszlettervező, fotós, tanár, ma is az elektronikus zene és kép egymásra hatásának vizsgálatával foglalkozik leginkább – úgy meséli, hogy „az egész a Népszínház utcai »vasutas rajzszakkörben« kezdődött. A Fareszt (Farkas Gábor) és Szili Pistát ott ismertem meg a nyolcvanas években. Pista – aki két éve halt meg sajnos – fedezett fel először Budapesten olyan elhagyatott helyeket, ahol egyestés akciókat lehet csinálni. Tamással meg együtt dolgoztunk a Műcsarnokban, neki jó cimborája volt a Szarka Péter, és, hogy legyen valami húzónév is, meghívtuk Ádám Zolit, aki akkor már a Hegyi Loránd fémjelezte Új Szenzibilitás miatt ismert volt.”

A kilencvenes évek közepére aztán a művészetben is elkezdett felülkerekedni az egyéni érvényesülés. A Nyugatot figyelő társadalom a vadkeleti kapitalizmus útjára lépett, a politika pedig elkezdte az eszetlen privatizációt, aminek következtében az értéket teremtő, branddé vált kultúrhelyeket is le lehetett dózerolni, a leromlott épületeket pedig olcsón megvehették a sameszok. A művészértelmiség egy része a szabadság eufóriájában észre sem vette, hogy az elzártság után a felszínre törtek a társadalomban a kevésbé magasztos eszmék is. Keveseket érdekelt már a közösségiség.

Az újlakosok utópisztikusan ideális, a külvilágtól független értékbázist teremtettek maguk körül, amit ma buboréknak mondanánk. Nem a mondanivaló közvetítése volt fontos számukra, hanem a munkafolyamat maga, és közben a diskurzus. Ezt a rezervátumot fedezte fel Laura J. Hoptman, a chicagói Museum of Contemporary Art kurátora, aki 1995-ben épp Budapesten kutatta a kortárs kelet-közép-európai képzőművészet megnyilvánulásait, hogy erről szóló kiállításához anyagot gyűjtsön. Paradox módon a csoport vesztére.

1995. szeptember 2. és november 26. között volt látható a kiállítás Beyond Belief címmel Chicagóban, Dan Perjovschi, Zbigniew Libera, Nedko Solakov és David Černý mellett az Újlak Csoport és El-Hassan Róza is bemutatkozott. Az újlakosok előtte a Liget Galériában prezentálták a Chicagóban kiállítani kívánt csoportos munkát, amely egy Giotto-parafrázis volt. Az itáliai festő Assisiben, a Szent Ferenc katedrális felső templomában látható, Grecciói jászol című képének egyik részletét építették meg installációként 3D-ben – faállványzat, festett üveg, kötél, báránymakett.

A Beyond Belief az Újlak Csoport utolsó együttműködése lett. Hogy miért, azt Ravasz és Komoróczky nem is egymás szavába vágva, hanem szinkronban magyarázta.

Ravasz: „Elég erős súrlódások alakultak ki, de a fő probléma az lett, hogy folyamatosan dolgoztunk, és mindig azt tettük ki, amiben éppen voltunk. Nem projektben gondolkodtunk. A chicagói kiállítás viszont projekt volt, egy évre előre le kellett adni. Aztán amikor megérkeztünk, és azt mondtuk, hogy mást akarunk csinálni, a hajuk égnek állt. A kurátorok rémálma lettünk. A művészettörténészek sem tudtak foglalkozni velünk, mert az ő kutató-feldolgozó munkamódszereikhez képest mi fényévekkel előbbre voltunk.”

Komoróczky: „Előtte már voltak klikkesedések és bizonyos jelei a széthúzásnak. Voltak dominánsabb javaslatok a közös munkában. Annyira pörögtünk, hogy magunkat sem tudtuk utolérni. A többi kelet-európai kollégának ott indult a karrierje, a miénk meg ott ért véget.”

A kiállítás végül lezajlott, de a csoport szétesett. Farkas Gábor fotós már el sem utazott Amerikába, Franciaországba ment, és csak mostanában tért vissza a művészeti munkához. Szil(i) István csak meghalni jött vissza Amerikából, 2023-ban. Ádám Zoltán kiment, később az Operaház díszlettervezője lett. Szarka kiállít az Acb Galériában ma is. A két riportalanyunkat nem hagyta nyugodni az alternatív kiállítótér gondolata Chicago után sem: ők Ferencvárosban megnyitották, majd 2001-ig működtették az U. F. F. Galériát a független, kortárs képzőművészet tereként. Miközben alkotói tevékenységüket is folytatták, illetve folytatják máig, rendületlenül.

Artner Sisso

(Megjelent a 9 magazin 2025. márciusi számában.)