Vágások, nyarak, Sanyi – a rendezők a KIX-ről, a Verzió filmfesztivál nyitófilmjéről

Van egy film, pokolian szép, az a címe, hogy KIX. Egész estés, hardcore dokurealista mű, amely költőien beszél a nagyvárosi gyerek magára hagyottságáról, az urbánus játékterekről, a lakhatási szegénységről, az élni akarásról és a felnőtté válásról. Nem fikció, nem szimbolikus realizmus, hanem az arcunkba tolt, színes, zajos valóság. Nemzetközi sikerek után ma a Trafóban debütál a 21. Verzió Fesztivál nyitófilmjeként. Utánajártunk a kezdeteknek, beszélgettünk a rendezőkkel, megnéztük, mi van a vásznon túl, a mai megnyitóról pedig itt írtunk.

Mikulán Dávid intermédiaművész hallgató és gördeszkás, 2011-ben a Ferencvárosban élt. Itt találkozott három, nyolc év körüli kölyökkel, akikkel FAX néven kreatív utcaművészeti csoportot alapított. Így lett önkéntes művészetpedagógus és underground bébiszitter, később ebből a projektből készítette szakdolgozatát, egy fotókönyvet Sanyiék története címmel, és egy videót (Unfinished Port­rait of Youth Today), amely afféle manifesztum a gyerekszegénység felszámolásáért és a művészet szabadságáért.

„2011 márciusában a Boráros téren szokatlan dologra lettem figyelmes. Három gyerek a Petőfi híd korlátján mászott át éppen. Alattuk a nagy semmi, csövesek lakhelye, emberek sokasága hömpölygött. Odajöttek hozzám elkérni a gördeszkámat. (…) Egy pizza mellett elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Sanyi és Viktor testvérek, és itt laknak a környéken, éppúgy, mint én. Még deszkázgattunk a Borároson, aztán továbbmentünk a Bakáts tér irányába. A velük való véletlen találkozás napján a focipálya foglalt volt, így az utcán kezdtek el futballozni. A játékot egy autóriasztó szakította félbe. Továbbmentek a Bakáts térre, ahol a labdát a templom ajtajának rugdosták. Miután a pap elküldte őket, a Boráros téri aluljáróban folytatták a játékot, ott a gyrospult mögül küldték őket haza, ahol a nagymamájuk pihent, és szintén csendben kellett lenniük.” Így kezdődik a projektnapló, amelyből kiderül, mi történik 2017-ig, amikor majd Révész Bálint, a társalkotó belép a képbe.

Mikulán és egy barátja, Gutema Dávid a Markusovszky játszóterén találkoztak újra a gyerekekkel, ott alapították a FAX csapatot, amelynek küldetése a közterek hibás felfogásának felszámolása volt. 2011-ben elkészült a Sanyiék című kísérleti dokumentumfilmjük, amely különdíjat kapott a X. Alternatív Filmtalálkozón, a Gyerekszem filmfesztiválon pedig elnyerte a diákzsűri fődíját. A főszereplő kölyköket már akkor sem igazán érdekelte a nyilvánosság, a közönség, amely megtapsolta őket azért, amiért az utcán csak leszúrásban volt részük.

Mikulán azt is leírja a dolgozatban, hogy Sanyiék szinte azonnal meghívták őket a 28 négyzetméteres önkormányzati garzonba, az otthonukba, amelyen három generáció osztozott. Megismerték a családot, miközben megörökítették a körülményeket.

A gyermeki szabadságérzést szerették volna filmre venni, és ahogy tudtak, segítettek Sanyiéknak az átélésében. Kirándultak, főztek velük, játékokat, számítógépet szereztek nekik. Cserébe a kölykök bevezették őket a „teljes leszaromság világába”, ami tökéletes film­téma volt a számukra.

Zajlott a kerületi rehabilitáció, alulról jövő kulturális kezdeményezéseket  – Kultiplex, Tűzraktér – temettek maguk alá az új tervek, és kicserélődött a lakosság. Az ott ragadtak gyerekei nem látták a háttérben zajló folyamatokat, örültek az új játszótereknek, legföljebb, ha nem feleltek meg nekik, másképp használták őket.

A FAX csoport közös kirándulásai során feltérképezték a romokban heverő Nagyvásártelepet, megismerték az ott élő hajléktalanközösséget, ellátogattak a Közvágóhídra, amelyben akkor R33 néven kulturális színtér működött. A történelmi épületegyüttesből, ahol Sanyiék tíz éve még gumiabroncsgurító-versenyt játszottak, doboltak, futkároztak, mire a nagy film elkészült, gyakorlatilag semmi nem maradt. A helyén a NER szokásos magánfejlesztési gyakorlata nyomán a miniszterelnök török barátja épített új városrészt.

A Duna másik partján Sanyi nagy kedvencének, a Kopaszi-gátnak is annyi lett, az illegális fürdőhely és természeti látványosság a múlté, az urbán dadaizmus úttörői innen is kiszorultak. A vad és expresszív kifejezésmódok számára egyre kevésbé van hely, pedig szimbolikussá váltak a művek, a falfirkákon kívül például a gördeszkára szerelt hintaló, amelynek a hátán Sanyi begördül a film­történetbe.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2017-ben kiállított fotókönyvet és videót látva határozta el Révész Bálint rendező, hogy rábeszéli Mikulánt egy egész estés dokumentumfilmre, az addigi felvételeket felhasználva és folytatva a forgatást. Révész abban az évben mutatta be Nagyi projekt című bombafilmjét, amely három fiatalember (köztük ő maga) felnőtté válásáról, a nagymamák visszaemlékezéseiről és a társadalmi megbékélésről szól. Egy angol kémet, egy náci-németországi táncosnőt és egy magyar kommunista holokauszttúlélő nagyit visznek el az unokái egy valóságos, bár igazából szimbolikus utazásra. Hét évig készült a Nagyi projekt, majd újabb hét év telt el, míg francia–magyar–horvát koprodukcióban, 2024-ben elkészült a KIX, amely Sanyit a felnőtté válása kapujáig kíséri. Drámai fordulattal zárul a film, amire sem ő, sem a filmkészítők nem számítottak. Sanyi belekeveredett egy gyújtogatási ügybe, amelynek halálos áldozata is volt. A felnőttek álságos világán átlátó, vad és expresszív utcakölyökből így lett közellenség. A film utolsó képsorai nyitva hagyják a történetet, hiszen nem tudhatjuk, mi következik ezután.

Az évek során sokat alakult a film nyelve, ahogy a kölykök és a filmkészítők is változtak. Nem úgy indult, hogy több mint tíz évig fog tartani a forgatás, de Sanyi jövője nagyon foglalkoztatta őket. Amikor Révész beszállt, ő katalizálta a munkát, hogyan vágják össze, forgassák le, ami hiányzik.

Eleinte a két rendező vágta, aztán bevonták Szalai Károlyt, akivel Révész a Nagyi projektben is együttműködött, majd a francia támogatással együtt megjelent Yaël Bitton, a kőkemény dokumentumfilm-vágó.

Végül idézzük a rendezőket, akikkel a közös munkáról, Sanyiról és a világ helyzetéről beszélgettünk. Mikulán Dávid a jelenlegi lakhelyéről, Koppenhágából, Révész Bálint Budapestről jelentkezett be.

MD: 21 éves voltam, amikor elkezdtem, most 34 vagyok. A film nyelve sokat alakult a tizenhárom év alatt. Amikor Sanyiék kicsik voltak, más dinamikák működtek. Sokat kellett futkározni utánuk, aminek része volt, hogy a kamerát mindig fura helyeken tettük le, mert nem volt állványunk, szóval nagyon sok ad hoc tényező alakította az esztétikát. Bálint hozta a filmes hozzáállást, de azért próbáltunk balanszot találni a vágás során, hogy ne legyen túlzottan művészfilm jellege. Volt egy univerzális történetünk, amit finomra kellett hangolnunk, aszerint, hogy kinek mit akarunk mondani. A vágóink történetmesélő iparosok, nem engedték, hogy ne Sanyi története legyen a vezérszál.

RB: A vágás elég hosszú folyamat volt. Felmerült, hogy egy Markusovszky játszótéri tablóval indul a film, onnan emeljük ki a Sanyit. Lehetett volna az őt körülvevő intézmények, az iskola, a gyámhivatal vizsgálata is, de arra jutottunk, hogy csak a Sanyival kell maradni, ő is elég sok.

Eleinte producerként voltam jelen, stratégiákat készítettem a finanszírozásra, szereztünk egy kis pénzt, és elkezdtünk tervezni. Random szálltam be, így bizalmat kellett építenünk. Egy évre rá, 2018 nyarán találkoztam Sanyival személyesen. Úgy fogadott, mint Dávidot és a többi elmebeteg haverját, rezzenéstelen arccal. Akkor kezdte a köztéri gyúrást, de cuki volt, megörököltem azt a bizalmat, amit Dávid kialakított velük.

MD: Kellett az erősítés, mert lehetett érezni, hogy nem úgy lesz, ahogy az elején elképzeltük. Ott volt egy tinédzser, Sanyi, akivel nem lehetett mit kezdeni. Nagyon nehéz volt megtalálni a motivációt, hogy legyen valami, amit olyan csillogó szemmel csinál, úgy, mint gyerekként. Mi a Bálinttal mindketten ugyanazt csináljuk, mint fiatalabb korunkban, de van egy középosztálybeli, értelmiségi hátterünk. Nagyon sok különböző periódus volt a kapcsolatunkban Sanyival. Amikor megismertem, én is új voltam a városban, akkor költöztem oda Debrecenből. Nagyon hasznosnak éreztem magam, hogy van szabadidőm, tudok rájuk vigyázni, míg a szüleik dolgoznak. Aztán a kamaszkorukban mindez megváltozott.

RB: Történt egy baleset, nincs jogerős ítélet Sanyiék ellen. Pár hete történt, hogy az ügyészség fellebbezett, és letöltendőt kért, annak ellenére, hogy a bíróság ötéves ügymenet után kimondta az enyhébb büntetést. Izgulunk Sanyiért. Szó van egy pótmagánvádról, amely az intézményi felelősséget szeretné kideríteni. Normális jogrendben ilyenkor, ha újabb felelősök kerülnek elő, integrálni lehet őket a bírósági döntésbe, de ez itt nem történt meg. A bíróságon, ahol szintén forgattunk, már az ügy tárgyalásának az elején szó volt arról, hogy kötelező lett volna a tűzriasztó az épületben, ráadásul abban a helyiségben éghető anyagokat tároltak.

MD: Huszonkét éve gördeszkázom, az extrém sportban is benne van a veszély. Sanyika olyan ügyes volt, mint egy macska, bárhonnan dobott egy szaltót. Nem is ettől tartottam, amikor baljós dolgok történetek, hanem inkább attól, hogy kirakják a családot, és nem lesz hova menniük. Egy gazdagabb családból jövő fiúról nem ez jutna eszünkbe. Lehet, hogy a nagyvárosban ez utópia, de a nagyszüleink úgy nőttek fel, hogy a szomszédok is odafigyeltek rájuk, és nem küldték el őket a holdra. Van ilyen, hogy kollektív felelősség.

RB: Ahogy egymással bánunk, az a hazánk, ahogy a Magyar Turisztikai Szövetség szlogenje állítja. Telitalálat. Ha az emberek egymáshoz fordulhatnának, akkor élhetőbb világban élnénk. Nem volt könnyű rávenni Sanyit, hogy megnézze a filmet. Nehéz az egész tinikorát újranéznie a ciki sztorikkal együtt.

MD: Sok intenzív időszakunk volt együtt, a vágások, nyarak, Sanyi.

RB: Az utolsó időszak nehéz volt, Dávid elköltözött Koppenhágába, én átköltöztem egy másik városrészbe Budapesten, gyerekem lett. A sok döntés miatt, amit ketten kellett meghoznunk, sokszor volt vita.

MD: A nagy dolgokban egyetértés volt, de az apró részletek közül akadt olyan, amelyikkel egy évet is kellett várni, közben meg foglalkozni Sanyival. Tizenkét évesen kezdtem el gördeszkázni, és mindent, ami most van, annak köszönhetek: a barátaimat, a filmezést. Az első olyan dolog volt, amiben jó voltam. Ezt láttam Sanyiékon is: hogy rátaláltak valamire, amit szerettek. Fontos, hogy ne ölje ki a gyerekekből a rendszer a játékosságot, a humort.

RB: Van egy romantikus elképzelésem a gyerekkoromról, hogy milyen vagány volt, de a Sanyiéhoz képest semmi. Neki korán kellett felnőnie.

MD: Hosszú folyamat volt ez a munka. Most próbálom kicsit befogadni az életet, meg a sajátommal foglalkozni, aztán valami kiforr majd, vannak kisebb projektjeim.

RB: Több filmet is fejlesztek jelenleg, a kutatás fázisában vagyok. Elkezdtem tanítani a Metun (a Budapesti Metropolitan Egyetemen), és családozom.
A Nagyi projekt egy közönségtalálkozójára megyek holnap egy gimibe.

A KIX című dokumentumfilm pedig megy a maga útján, és megérdemelten aratja a sikereket. Sanyi nem jár a filmbemutatókra, ő másban van. Számára az élet épp nem egy gördeszkapálya, a gyerekkora véget ért.

Artner Sisso
Fotók: a fimből és werkfotók

(Megjelent a 9 magazin 2024 novemberi számában.)

Ajánlott cikkeink

Kéthetes programsorozat a magyar kultúra napja alkalmából Ferencvárosban

2025. január 14.

Kapcsolati horror – A világítótorony a Start Filmklubban

2025. január 14.