Hazáig menekülök a feladat elől.
Most nem megy, megteltem
az erdővel, a réttel, a láppal.
Bestiák, legyetek meg nélkülem.
Pár napig.
Szellőztetni kéne magamat,
kirázni a gyanakvást.
De nehéz,
ha már ismerős helyen is
szemek kísérnek.
Vadak tekintete les.
Bújok a kanapén, akihez kell,
centi hely sincs már,
mégis:
mozdulok, és érzem, szúr,
növekszik köztünk valami
– gallyakat hord egy lény
ágyékaink közé,
fészke lesz estére.
Hagyjatok már kicsit,
nem kell a látvány,
nem kell a szagotok,
morgásotok kussoljon,
hányok már a nyálkától,
levedlettem! Nem az vagyok otthon,
aki terepen.
Szünet kell! Szünet!
De hát persze, ez nem ilyen egyszerű:
párájuk már rád tapadt,
szemed át lett állítva,
ott is tarajos hátat látsz,
ahol csak a szikla mohás íve.
Orrod akkor is a bestiák bűzével tele,
ha csak egy poshadt földhalom
szagát söpri a szél.
A tapintásról meg…
intim érintés helyett
vizsgáló ujjak ridegsége.
Az lettél, ami lenni akartál:
bestiakutató, rémlényvadász.
Senki nem hisz. De mindenki figyel.
Ez is elég sokszor – sokszor ez se kéne.
Szakterületem medence:
pancsolok és fuldoklok.
A szerző a Ferencvárosi József Attila Irodalmi Ösztöndíj díjazottja
Fotó: Zátonyi Tibor – Ferencvárosi életképek sorozat
(Megjelent a 9 magazin 2023. december – 2024. januári számának irodalmi mellékletében)
