Néhány napja költözött a budai hegyekből a Ferencvárosba. Barátok segítették a költözésben, tevőlegesen és tanácsokkal is. „Ki ne nyisd az ajtót! Be ne engedj senkit a lakásba! Ne adj kölcsön! Pénzt semmiképp! Cigarettát se, mert rád kapnak! Liszt, cukor, olaj, krumpli, hagyma és kávé sincs!” Buda és Pest között azonnal látszott a nem csak esztétikai különbség.
A park kisebb és kopottas, a házak öregebbek, a piacon friss helyett időtlen kínálat, a szélben erősebbek a szagok, a hangokban erősebbek az érzések. Az utcán enyhe identitásvesztést érzett, más alkat, más szín, más öltözet. Ez nem az ő terepe, innen kinézik, vagy csak meg volt lepődve, hogy amire nem vágyott sosem, azt a teret is milyen sűrűn árasztotta el az élet, amitől félt. Hiperéberen surrant az utcán, miközben feltűnőnek érezte magát.
Olyan őszi napsütés volt, amilyenről utólag csak sírva lehet beszélni, délután négy. A Boráros tér oldalán, a bérházsor szélén, a fal tövében két gyerek bújt, csínytevő mámorral nézegették egymást. Anikó ide, ebbe a kapualjba igyekezett, a harmadikon lakott – hazafelé útközben szétnézett a környéken.
Mivé válik az ember a törekvésben, mondta a pirosítóval kikent, feltűnően szép arcú nő a fodrászüzlet előtt ülve a vele egykorú néninek, aki mellette ült, és dermedten nézte a nő piros sapkája alól rakoncátlanul az arcába göndörödő, berakott aranybarna tincseket.
„A picinek kell!” – nézett Anikóra szemrehányóan a nyolcéves Karcsi, a szembeszomszéd legnagyobb fia. Egy nővére és három öccse van, és az epres joghurtra mutatott Anikó bevásárlószatyrában. A harmadikra caplattak épp, mert ott laktak – Anikó egyedül, ők pedig heten.
„Nekem is kell – válaszolta –, meg akarom enni, vendégem is van”, és szégyenkezett a szatyrában kutató tekintet előtt. „De a picinek kell!” – felelt Karcsi szigorúan és feddőn. Anikó áttette a szatyrot a másik kezébe.
Karcsi váltotta a tejfogait, hiányoztak az első metszők. Csupa izom, és Anikó érezte a feszült figyelmét. És akkor végre megértette.
Most ellenőrizte rajta a fiú azt a néhány törvényt, amelyet a családban tanult az anyjától és az apjától. Két lelkes és igyekvő szinte még gyerek. A csillagokat hozzák le a kölykeiknek. A pici a legfontosabb az egész család számára. A leggyengébb, a legkisebb, a legtávolabbi jövő. A pici parancsoló módban van – ez az anyai törvény. Anya akkor boldog, ha a pici jól van. És ha anya boldog, mindenki boldog.
Pedig ez a törvény jó. Karcsi betartotta éhesen és álmosan, betartotta, amikor segített, amikor jó volt, amikor tanult, amikor ügyes volt, amikor felsorolta, hogy Anikó mi mindent adhatna hirtelen, ha be akarná tartani a törvényt. Anyának egy kávét, mert nagyon fáj a feje, cukrot a picinek, tejbegríz lesz vacsorára, apának egy cigarettát, még ma visszaadja, olvadós rágót a testvéreinek, felmosónyelet, lisztet, egy kicsit és még egy kicsit.
Karcsi ennek a törvénynek a kis katonája, partizánharcosa és bírája. Anya volt a legfontosabb szövetségese, amikor apa dolgozott, Renáta iskolában volt, a picik aludtak, és anya meg ő, együtt, csak ketten. Betartotta „anya és a pici” törvényét, pedig kegyetlen volt.
Anikó ellenben nehezen tartotta be a szabályokat, amelyeket minden ismerőse a lelkére lakatolt – a gyerekek kívánságait például nem tudta többé figyelmen kívül hagyni. Akarta, hogy a fiú küldetésében, amellyel anyja bízta meg, sikerrel járjon, mert látta, mennyire akarja. „Anyádat hogy hívják”, kérdezte. „Dzsesszika” – mondta felcsillanva. És apádat? „Karcsika, ahogy engem.” Boldogan ejti a neveket. Itt szeretet van, ezt támogatni fogja, jutott döntésre Anikó gyorsan, és odaadta a gyereknek az epres joghurtot.
Fotó: Zátonyi Tibor – Ferencvárosi életképek sorozat
(Megjelent a 9 magazin 2023. december – 2024. januári számának irodalmi mellékletében)
