Az Alkotás úton próbálok sávot váltani, amikor a barátnőm hív. A telefonkagylóra, majd a hangszóróra kattintok. Nem tudom, hogy amit hallok, az sírás vagy nevetés, vagy a kettő keveréke. Blanka, szólongatom, Blanka, próbálok együttérző, bizakodó és egyszerre vidám hangon is szólni, hogy mindenképpen támogatónak érezzen, akár terhes, akár nem. A harmadik Blankánál elcsuklik a hangom, a gyomromba és a torkomba egyszerre hatol az érzés. Ez az a telefonhívás, amitől annyira tartok. Még mindig balra indexelek, egyik autós sem akar beengedni, száguldanak a nagy kocsijukkal, és azt gondolják, hogy nekem nincs helyem közöttük. Szóval az van, kezd bele, én az oldalsó visszapillantót figyelem, olyan, mintha lenne egy lyuk az autók között, megnézem a középső tükörben is, mindig bizonytalan vagyok, hogy jó sávot figyelek-e, ott is látom, hogy lyuk, szóval az van, folytatja Blanka, hogy úgy néz ki, még hátra is fordulok, hogy megnézzem, tényleg nem jön-e autó a mellettem lévő sávban, szóval úgy néz ki, enyhén balra tekerem a kormányt, elindulok a bal oldali sávba, van valami, hatalmas csattanást hallok, elsőre nem is tudom, honnan jön a hang, egyszerre hallom messziről, de úgy is, mintha a fejemből szólt volna. A kurva életbe, kiabálok a végtelennek tűnő pár másodperces csend után, amikor meglátom, hogy belém szállt egy audis, vagy én szálltam egy audisba. A kurva életbe?, kérdez vissza Blanka, és kinyomja. Rángatom az ajtónyitó kallantyút, és közben ütemesen az ajtónak vetem a vállam, nem nyílik. Úgy néz ki, van valami. Tényleg ezt mondta Blanka? Abban a másodpercben mintha nem is hallottam volna, mintha nem is értettem volna, most érnek el a szavai. Úgy néz ki. Van valami. Hogy lehet így mondani? Miért nem mondja rendesen? Terhes vagyok. Anya leszek. Csoda történt. Ezt nem lehet csak így, ilyen sután. És miért telefonon? Hallhatta, hogy vezetek. Tudhatja, hogy ez nem csak róla szól. Tudhatja, hogy én most éppen azokban a napokban vagyok, amikor egyre biztosabb lehetek abban, hogy megint nem sikerült. Meg fog jönni. Üres vagyok. Kiüresedem. Üres maradok. És tudhatja, hogy most ezt nem mondhatom el neki. Nem nyavalyoghatok, hanem örülök. Örülnöm kell. Neki sikerült. Az audis kint szentségel, közben húznak el mellette az autók a belső sávban hatvannal, mintha itt nem történt volna semmi. Egyszer csak bekapcsol a rádió, elkezdem ököllel püfölni, a férjemmel általában így próbáljuk elhallgattatni, ha váratlanul megszólal. Van valami. Blankának gyereke lesz. Blankának előbb lesz gyereke, mint nekem. Kivéve, ha nagyon gyorsan teherbe esem, és előbb megszülöm. Vagy ha Blanka elvetél. Nem kívánhatom. Nem kívánom. Nincs számomra megfelelő kívánság. A rádióban a negédes hangú nő beszél. Biztos a férjem állította erre az adóra. Kellemes hazautat kíván szerda délutánra. Van valami, kiabálom, van valami, és csapkodom a rádiót.
*
A vonaton alig bírok szoptatni. Nem azért, mert szemben ül velem egy hetvenes férfi, hanem mert Jakab már alig fér el a két karfa között, és izeg-mozog. A férjem azt javasolja, hogy menjünk át a büfékocsiba. Rendelünk egy kólát és egy sört, a sörbe én iszom bele először. Jakab végre rám csatlakozik, és elkezdi szívni a mellem. Büszke vagyok magunkra, mondom a férjemnek. Szerintem nincs még egy kisbabás pár, aki ilyen kevés cuccal utazik Bécsbe. A férjem bólogat, ő is büszke ránk, de közben ki is nevet. Tudja, hogy ezt a kevés cuccot és a vonatozást kicsit magunkra is kényszerítem. Hogy megmutassam mindenkinek, mi milyen laza és tudatos pár vagyunk. Hogy főleg a barátnőmnek mutassam meg. Ő a terepjárójukat is képes volt úgy telepakolni, hogy a férjének tetőcsomagtartót kellett felszerelnie. Az elmúlt két évben ezt hallgattam, hogy nem tudom elképzelni, milyen nehéz egy babával, és mennyire macerás kimozdulni vele. Ilyenkor mindig forgattam a szememet. A barátnőm szerint az adott helyzetben mindenre forgattam volna a szememet; ő addig semmit se tud jól csinálni az anyaságban, amíg én nem esek teherbe.
Jakab nem akar belealudni a szopizásba, pedig nekem ez volt a tervem. Szépen belealszik, és akkor van egy óra nyugalmunk. Felébred egy óra múlva, addigra nagyjából megérkezünk, még leszállás előtt megetetem őt, utána az éber és kipihent és jóllakott Jakabbal eljutunk a szállásig, lepakolunk, utána újra elaltatom, alszik egy órát, így mi is tudunk egy picit pihenni a szálláson, majd elindulni vele egy kis városnézésre az esti alvása előtt. De Jakab nem akar most elaludni. Szabotálja. Szabotál engem. Szabotálja a tervemet, pedig van egy tervem, és azt a tervet én végre akarom hajtani, és ahogy a tervem szabotálódik, úgy egyre idegesebb leszek, mert attól félek, hogy az egész nap felborul. Mintha most felborulna a vonat, vagy csak kibillenne, és minden elkezdene az egyik irányba dőlni, az asztalon elindulna a kólásüveg és a söröspohár, és szépen lassan minden lecsúszna, és semmi se maradna a helyén. Átveszem, te menj csak vissza a helyünkre, szól hozzám a férjem, el is felejtettem, hogy itt van. Gyorsan átadom neki, szinte dobom, és eltűnök a büfékocsiból, mintha ott se lennék, a sört még felkapom, és magammal viszem. Leülök, a hetvenes férfi nézeget, nem tudom, hogy a sör miatt, vagy a szoptatás miatt, vagy a sör és a szoptatás miatt. Furcsa érzés, hogy a férjem és Jakab a büfékocsiban vannak, én pedig a helyemen. A vonatkocsi megrázkódik, megfogom a söröspoharat, nehogy eldőljön. Pár másodperc után abbamarad. Mi van, ha kisiklik a vonat? Vagy ha kigyullad valamelyik vagon? Mi van, ha éppen a büfékocsi? És én otthagytam őket. De mi van, ha éppen ez a kocsi, ahol most én ülök? Én éljem túl, vagy a férjem és Jakab? Először arra gondolok, hogy élni akarok, de aztán arra, hogy nélkülük nem akarok élni. Borzalmas lenne elveszíteni őket. Ráadásul 35 fölött vagyok, a petéim egyre öregebbek, mire kikecmeregnék ebből, egy negyvenes roncs lennék, senki nem venne feleségül, és biztosan gyerekem se lenne már. Szörnyű vagyok, hogy csak ezért gondolom, hogy ők éljék túl. Egyszerűen minden okfejtés nélkül arra szabad csak gondolnom, hogy persze, hogy Jakab élje túl, és ne én, én az anyja vagyok, és csak ezt gondolhatom. Anyaként minden kérdés morális, és nem praktikus. De arra is gondolok, hogy a férjemnek biztosan könnyebb lenne nélkülem, mint nekem nélküle. Találna egy fiatal nőt. Az apáknál csak az özvegy apák vonzóbbak. Biztos sokan lennének odaadó anyukái Jakabnak. Ráadásul a család is rögtön segítene. Szegény férfi, egyedül maradt a gyerekkel. Micsoda borzalom. És micsoda hős, aki egyedül helyt áll. Segítsünk neki. Mérges leszek a férjemre, hogy ez az egész ilyen igazságtalan. Itt hagyta a mobilját az ülésen, feloldom a képernyőzárat, és a YouTube-on csupa babás dologra keresek, neki se jöjjenek fel értelmes tartalmak. Ha már úgyis nélkülem kell felnevelnie Jakabot, akkor szüksége is lesz ezekre a videókra. Meglátom az ajtóban, büszkén hordozza mellkasán az alvó gyermeket. Egy néni mosolyog rá, ingatja közben a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy ez csodálatos, ez megható. Tulajdonképpen én is ezt gondolom. És örülök neki, hogy élnek, és Jakab elaludt, és a tervem nem dőlt össze teljesen.
A szerző a Ferencvárosi József Attila Irodalmi Ösztöndíj díjazottja
Fotó: Zátonyi Tibor – Ferencvárosi életképek sorozat
(Megjelent a 9 magazin 2023. december – 2024. januári számának irodalmi mellékletében)
