Jössz te még a Kultuccámba

Az ideális Kultucca következetesen távol tartja magát a mainstream gyanújától is. Végigsétálok rajta az elejétől a végéig, nincsenek párakapuk és legénybúcsúk, csak mindkét oldalán könyvesboltok, galériák, színházak, kocsmai kirakatok. A kirakatok mögött ott vannak a kocsmaszínházak, a kiállításmegnyitók, a koncertek meg a kultúrtalálkozók a kultúremberekkel. Vannak teraszok, amelyek estére megtelnek, a kiszűrődő muzsika, az utcazaj és a beszélgetések ambient zenévé gyúródnak össze. Lehet enni, inni és szelfizni Szőke Szabolccsal, a 27 évvel ezelőtt alakult, a művészi kudarcélményt zenés színházzá tematizáló Hólyagcirkusz társulat „igazgatójával”.

A Ráday utca majdnem ilyen volt csütörtök éjjel, csak egy-két régi hely hangulata hiányzott, és néhány jó emberünk, bár az If és a Jedermann ezúttal is hangos volt és autentikus. Két olyan koncertet hallhattunk, amely a világ bármely nagyvárosának bármely kultuccáján megállná a helyét. A Trio Squelini és az Ava Trio Horváth Áronnal megtette a hatását. Adtunk az ellenkulturális nosztalgiának és a nemzetközi szabadzene örömhormonjainak is.

A Ráday Soho Egyesület 2009-es megalakulása óta a helyek szellemei és működtetői több-kevesebb lelkesedéssel és szezontól függően sokat fáradoztak azon, hogy jól érezzék magukat az itt összegyűlő emberek, olyan különleges kulturális és kulináris élményeket kapjanak, amelyek sok éven át meghatározzák a fogyasztói ízlésüket, életminőségüket. Úgy emlékszem, egymással is szolidárisabbak voltak az üzemeltetők, fontosabb volt a művészet és az esztétika, nem szorongatott még mindenkit az inflációs és támogatási para, és kevésbé akarták elcsábítani a szomszéd díváját. Nem volt ennyi kiégett, fáradt vendéglátós, szervező. Ahogy az ellátási és kultúratámogatási rendszer épül lefelé, az árak úgy mennek felfelé, úgy amortizálódik a szórakoztatóipar. Az érték persze mindig érték marad, a Ráday túlélésének záloga a múltja és a helyi progresszív kultúrakoncepció. Jó, hogy vannak húzós helyek, hogy megnyílt végre a közérdekű Bakáts Bunker, ami nem minden este üzemel, hogy vannak újabb, összefogásra buzdító fesztiválok, és hogy vannak a színházak, amelyek most nyári szabadságra mentek, meg főleg a két darab koncerthely, ahol csütörtökön is olyan buli van, hogy a hangfal adja a másikat

Ebben az utcában a házak, a kapualjak mesélni tudnak, a majdnem összefüggő teraszrendszer áldás, de a 4-es metró építkezésének befejeztével az utca Kálvin tér felőli bejárata is nagyon rendben van. Le lehet sétálni a Bakáts téri végekig egy fél óra alatt úgy, hogy benéz az ember ide is, oda is. Olasz, perzsa, grúz, ukrán, távol-keleti és nem utolsósorban magyaros kajáldák, kisebb büfék kínálata hívogatja az esti járókelőket, változó, ám mindenképp inflációkövető árakon. A sokéves múltra visszatekintő éttermek, szórakozóhelyek egy része már nincs vagy átalakult, de a Paris, Texas bezzeg hangos, benne keringnek a Merlin Színházban rendezett fesztiválok utáni hosszú éjszakáink emlékei. Vele szemben az If Café kifejezetten nyüzsög, mint forráspont a csütörtöki éjszakában, benne hangol a méltán félvilághíres Trio Squelini. Tagjai több ismert formációban dolgoztak együtt – Makám, Tin Tin Q, Ektar Instrumental Quintet, Szőke Quartet stb. –, de így hárman is már évtizedek óta sikerrel működnek és jelentetnek meg lemezeket. Szőke Szabolcs, a zenekar szellemi atyja 1997-ben alapította a Hólyagcirkusz társulatot, amivel új műfajt hozott létre, az esendő zenebohócok rétegszínházát, amelyben van ugyan lázadás, de igazából csakis önveszélyes, mélyen befelé utazik. Érdekes egybeesés, hogy a társulat előadóhelye egy sarokra innen, a Mátyás utca 9. alatt volt egykoron.

A Squelini trió pontosan nyolckor elkezdte a koncertjét a kis galériás térben, de, mint rendesen, a nyitott ablakokon át kívülről, a teraszról is élvezhettük az évtizedeken átívelő etnojazz kamarazenét és a hólyagcirkuszos hangulatot. Kizárólag saját kompozíciókat játszanak, mi mást. Az indiai zene megszállottja Szalai Péter ütős, Váczi Dániel fúvós, de leginkább isteni altszaxofonos, valamint Szőke, aki a világ legfurcsább hangszereit – gadulka, sarangi, array mbira – képes életre kelteni, mindhármuknak gazdag a fantáziája és nagy a tudása a népzene, a kortárs jazz és az európai klasszikus zene terén. Összeengedik, ami összeengedhető, és ez egy fényes, melankolikus estéhez pont elég.

Szőke zenész, képzőművész és színházi alkotóművész, de két könyve is megjelent az utóbbi években. Thomas Bernhard szellemében ír. A bácsi zenél című kötete mellett, amelyben utcazenészi élményeit írja meg, Jeles András és Spiró György biztatására családja történetét is lejegyezte Leltár címmel. Volt nála néhány példány, így beszereztük, és ajánljuk mindenkinek, aki a magyar középosztály 20. századi történetére kíváncsi. A Hólyagcirkusz repertoárjából látható még a Zenekatasztrófa című, 2005-ben készült, örökzöld előadás, amelyet Szőke Rácz Attilával készített és ad elő. A két művészetromboló zenebohóc etűdjei Thomas Bernhard szövegei alapján ősszel a Patyolatban lesznek láthatók.

A Jedermannban később kezdődött a buli a Nyáresti koncertek sorozatban. Kintről kezdtük nézni, Molnár Gábor lábjegyzeteivel, mert a főváros és a Dunakanyar legjobb dobosát is épp idevonzotta az Ava Trio műsora. A hollandiai Groningenben élő, fiatal török és olasz zenészekből álló trió Horváth Áronnal, a fiatal magyar cimbalmos tehetséggel egészült ki erre az estére. Játékuk behúzott minket a színpad elé, és csak azt sajnáltuk, hogy nem bújhatunk bele a hangszerekbe, hogy nem ugorhatunk bele Esat Ekincioğlu nagybőgőjébe, nem püfölhetjük Pino Basile tamburellóját, cupafonját és bendirjét, és nem tarthatjuk Giuseppe Doronzo baritonszaxofonját, nem pumpálhatjuk néha hangtalanul. Volt ott minden, ami a Földközi-tenger környékének változatos hangzásából lehetett, és volt jazzimprovizáció, tradicionális arab zenével vegyítve. Valami mediterrán avantgarde, ami kortalan és örvénylő. Horváth cimbalomjátéka úgy illeszkedett az egészhez, mintha oda találták volna ki, táncolt az a négy lábon álló hangszer is, mintha nem venne tudomást a fizika törvényeiről. Még a fotós kezében is kilengett néha a kamera.

Az idén tavaszi Jazzfest programján játszottak először így, aztán sikert arattak a Fonóban, és most Ferencvárost is megszédítették. A Bábelsound fesztiválra távoztak innen, mi pedig elégedetten haza, mert minden jó, ha jó a vége. A Kultucca körút felőli vége is rendben volt.

Artner Sisso

Fotók: Stépán Virág