Ilyen nincs, és mégis van

Emlékeznek még a filmtörténet egyik leghíresebb jelenetére? Két elegáns gengszter, Jules Winnfield (Samuel L. Jackson) és Vincent Vega (John Travolta) – mindketten Marsellus Wallace emberei – meglátogatnak egy bizonyos Brettet, hogy visszaszerezzenek tőle egy táskát. Brett társaival éppen reggelizik: Big Kahuna sajtburgert és Sprite-ot. Jules még sosem evett Big Kahuna burgert, így – mielőtt megöli Brettet – megkéri, hadd kóstolja meg a burgerét.

A Ponyvaregény-szakértők persze tudják, a valóságban nincs olyan burger, hogy Big Kahuna, ez egy fiktív hawaii márka, vagyis Quentin Tarantino agyának szüleménye, mint oly sok minden, mondjuk, Hitler meggyilkolásától a Red Apple cigarettáig. „Ilyen nincs, és mégis van” – mondta Török László sportriporter 1988-ban, miután Egerszegi Krisztina megnyerte a szöuli olimpián a 200 méteres hátúszást. Ez egyben egy fontos lételméleti kijelentés valóság és képzelet viszonyáról. Lám, Big Kahuna burger sincsen, mégis éppen most fogyasztok egyet egy vadonatúj vendéglőben, a tavaly decemberben nyílt Quentin’s Burgerben a jelentősen dzsentrifikálódott Ferenc téren. Húspogácsából, cheddar sajtból, lilahagymából, jégsalátából, csemege uborkából és a titokzatos Quentin-szószból áll a fogás. És meg kell mondjam, én ugyanazon a véleményen vagyok, mint Jules: „Hmmm… ez tényleg jóízű burger!” Közel sem számítok akkora szaktekintélynek a hamburgerek világában, mint Jules, de meg kell állapítanom, hogy a húspogácsa íze csodás, a közepe rózsaszín, ha megnyomom, szaft csurog ki belőle, a saláta-hagyma-uborka triász nekem bejön, és a Quentin-szósz is király (majonéz, fokhagyma, barbecue-szósz stb.) Biztos, ami biztos, azért egy kis szarvasgombás majonézzel még felütjük a cuccot. A csónakburgonya mesés, de lehet édesburgonyával is kérni. Sprite helyett ötdolláros milkshake-et (turmixot) kortyolunk a burgerhez, a receptjét szintén a Pulp Fictionből tudjuk: tej, fagylalt, és nincs benne se bourbon, se semmi. Ami nem igaz, mert a vaníliashake tetején van még hab és koktélcseresznye. Idézzük ezúttal Vincent Vegát: „nem tudom, hogy megér-e öt dollárt, de kurvajó”. Szerintem simán megér, és a Ferenc téren is 5 dollárba kerül: 1690 ft.

A Quentin’s Burger felkeresése Tarantino-rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott. A falon plakátok, képek, Oscar-díjak és mindenféle kellékek, amelyek valamelyik Tarantino-filmet juttatják eszünkbe: régi vadnyugati puskától a nyeregig. A hangfalakból lágyan hömpölyögnek a felejthetetlen Tarantino-opuszok felejthetetlen filmzenéi. Bár a pincérnő nem öltözött sem Marilyn Monroe-nak, sem Mamie Van Dorennek (mint ahogy a Jack Rabbit Slim’s felszolgáló hölgyei), azért a személyzet hihetetlenül kedves és profi, tökéletes a kiszolgálás.

Én biztosan vissza fogok ide járni, mert egy csomó tervem van még. Például szeretném, ha egyszer az ötdolláros shake-embe jelentős mennyiségű bourbont öntenének. Azután szívesen megkóstolnám a többi burgert is. Például a Marquis Warrenről (Aljas nyolcas) elnevezett fekete bucival készül, a Djangóban jalapeño van, a Vincent Vega nevét viselő pedig vega (pedig igazából
Jules a vega). A Tarantino-salátát ki fogom hagyni, de javasolni fogok még fogásokat az ét- és itallapra. Például néhány véres steaket (Vincent egy Douglas Sirk steaket rendel a Pulp Fictionben véresen, „bloody as hell”, a névadó egy német filmrendező), vagy, mondjuk, Chartreuse-t, amely ital a Halálbiztos kocsmajelenetében bukkan fel, és Warrentől, a csapostól (akit maga Quentin alakít) rögtön meg is tudjuk: „Ez az egyetlen likőr, amiről egy színt neveztek el.” Lehetne még a menükártyán – a Becstelen brigantyk apropóján – habos rétes és tej, vagy – a Djangóra tekintettel – némi rusztikus bab és kókuszdióból szürcsölhető polinéziai gyöngyhalászkoktél.