Isa, pork ës homou vogymuk

Kitört a nyár, az ember kerthelyiségbe vágyik. Ami, ugye, a nagyváros kellős közepén nem annyira egyszerű ügy. Az ember, aki most leszállt a metróról a Semmelweis Klinikák állomásnál, és kitikkadva széttekint a széles és forgalmas Üllői úton, reménytelennek érzi, hogy itt egy kellemes, csendes, hűs, zöld kertre leljen, ahol éhét és szomját kedvére csillapíthatja. De aztán befordul a Thaly Kálmán utcába, és rögvest rálel a Kilenc Kertre. Belül zöld-bordó bistrohangulat, hátul pedig – csodák csodája! – egy tűzfalakkal és gangokkal körülvett belső udvar, az utca zaja alig hallatszik ide. Éppen erre vágytam. Kezembe veszem az ét- és itallapot. Nem vagyok a kézműves sörök fanatikus rajongója, de a békésszentandrási kézműves söröket szinte kivétel nélkül kedvelem, és az itallapon a Szent András Sörfőzde pontosan tizennégyféle termékét találom. Rögtön rendelek egy Bandibá’-t, mely a Betyár Király és a Laza Morál mellett az egyik kedvencem. Gin-tonikból sem kispályás a hely, és a koktélválaszték is kiváló, túlfűtött nyárestékre a Pornstar Martinit ajánlom.

Az étlap nem kezdődik valami izgalmasan, tizenötféle hamburgert számolok össze – ez kell a magyarnak, nem Rákóczi csontváza, mondogatta nagyanyám. Persze nem csak a magyarnak. Hogy a történelemben nincsen logika, hiába is keresünk benne, arra kiváló példa a hamburger mindent elsöprő világsikere. Senki nem gondolta volna, hogy egy étel, amit se kézzel, se késsel-villával, se kanállal nem lehet megenni (és aminek elfogyasztása után minimum le kell zuhanyozni és tisztítóba kell vinni az összes ruhaneműt, mely étkezés közben testünket borította) ilyen mindent elsöprő győzelmet fog aratni. De ez történt. Akik mégis Rákóczi csontvázát akarják, azoknak vannak rendes ételek is. Ezek sem túl vérpezsdítők, a szokásos közhelyes, nemzetközi egyenfogások: csirke-, garnéla- és kecskesajtsaláta, ropogós csirkemellcsíkok, tempura zöldségek, nachos falatkák, lazac, mozzarellarudacskák. Végül azért mégis találok valamit, ami felizgat: pulled pork, amit fordítsunk ezúttal „tépett disznónak”. Gyermekkorom telepi dumái jutnak eszembe: „megtéplek, mint kolhozmunkás a harmonikát” vagy „megtéplek, mint foxi a lábtörlőt” – most, ezekben a gasztroforradalmilag kiélezett időkben ezt úgy mondanánk: „megtéplek, mint maître rôtisseur a puldporkot”. Na most ez egy isteni fogás, feltéve, ha a tarja vagy a lapocka végül nem szárad ki, hanem puha és szaftos marad. Hazánkban azonban általában kiszárad – vagy az újramelegítés(ek) során lesz taplóvá –, úgyhogy tépett disznót rendelni Pesten nagyjából olyan veszélyes, mint az orosz rulett. De gyáva népnek nincs hazája – megrendelem! És mázlim van, mert a szálakra esett sertés zamatos és omlós, néhol kicsit ropogósra pirult, a fűszerek rengeteg ízét mind magába szívta – szóval minden igényt kielégít (persze a körülményekhez képest, nyilván a szmókerben vagy kamadóban készült disznyó más szint). Hozzá kapok egy rakás fűszeres burgonyaszirmot (kerek sült krumpli), egy adag amerikai káposztasalátát (coleslaw), egy kis csésze jalapeñót (üt) és egy tálkányi kertész szószt (akármit jelentsen is ez). Szerintem kétadagos a tál, főleg, ha sörözés esete is fennforog. És a Bandibá’ „figyelemre méltó malátaédes-komlókeserű harmóniája” kiválóan passzol az ebédemhez. Mindez 4690 forintért szerintem nagyon rendben van. Ja, és nem számolnak fel szervízdíjat. Ez ma már olyan ritka a Bűnös Városban, mint a kockás holló.