Kutyák, tündérek és a szélhordta idő – Kiserdő az üveghegyen túl

A Kiserdő hiába volt minden pestihez olyan közel, csak az ismerte, akinek volt hozzá bátorsága. Nem is merészkedett oda más, csak aki nem félt megnézni, mi van a valahai klímatudatosság törékeny üveghegyén is túl.

A rossz nyelvek szerint Büdös-, a gúnyolódók szerint Illatos-árkot a 18. században szennyvízvezetéknek ásták, hogy vigyen mindent ügyesen a Dunába. Az ekkortájt még lakatlan pusztaságon átnyargaló elegy miatt nem sok ember feje fájt, ám idővel egyre többen kifogásolták a dolgot. Amire válaszul 1877-ben Budapest közgyűlése pénzt szavazott meg az árkot övező határerdő telepítésére. Ez után már más szelek fújtak, és az árok is tisztább vizet vitt.

Az erdősávval a várost igyekeztek védeni a déli és délkeleti homokviharoktól. A 200 hektáros erdőszalag nem sokáig növekedett az ég felé, mert a főváros lassan összeért a környékbeli helységekkel, és az erdőszalagot egyre több helyen vágták tarra.

Ebben a maradék kicsiben pedig, amelyik a 9. és a 19. kerület határában éli mindennapjait, az öreg fák unásig mesélik újra a töredékes, szélhordta történeteiket a növendékeknek, hiszen ahol kivágják az erdőt, ott a fákkal halnak a köztük járó emberek és állatok történetei is. Pedig kik emlékeznének hívebben arra, amit láttak, mint a fák.