Rendezőként is debütál a Pinceszínházban Székely Csaba drámaíró

Székely Csaba író, drámaíró nagy munkabírással és szorgalommal dolgozik, a színháziak és a közönség is szereti, mert az előadásain nevetni meg sírni kell. Rangos szakmai díjak sokaságával jutalmazták már. A Pinceszínházban több drámája fut, a legújabbat pedig – életében először – ő maga rendezi.

Az előadást, amit február 21-én mutatnak be, Bakonyi Csilla játssza – egy negyvenéves nő önismereti és párkapcsolati történetét, aki arra is keresi a választ, hogy mit jelent a mesterséges intelligencia korában embernek lenni. „A MI vagyok lírai, filozofikus és érzelmi töltetű mű, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik az élet értelmét keresik a veszteség árnyékában” – írja a darabról a szóban forgó mesterséges intelligencia. A Kilenconline a drámaíró-rendezőt faggatta az alkotói folyamatról.

Negyvenes nő, párkeresés, önismeret, mesterséges intelligencia – a felsoroltak közül melyikről tud a legtöbbet, melyikről a legkevesebbet?

Folyamatosan tanulom mindegyiket. Önismeretben viszonylag jó vagyok, legalábbis elég régóta vagyok önmagam társaságában ahhoz, hogy már ne nagyon tudjam meglepni magam. A többi felsoroltak viszont mindig tartogatnak számomra meglepetéseket. De egyértelmű, hogy a mesterséges intelligenciáról tudok a legkevesebbet. Nem vagyok a szakértője, inkább elméletileg érdekel a kérdés, a jövőnk és a pszichénk szempontjából.

Mi inspirálta, hogy ezt a témát válassza?

Bakonyi Csilla ötlete volt. Körülbelül két évvel ezelőtt beszélgettünk erről, és a téma mindkettőnkben beindított gondolatokat. A mesterséges intelligencia annyira fontos jelenség, hogy úgy éreztük, érdemes róla színpadon is beszélni. Itt állunk egy új korszak kezdetén, és erre mindenképpen reflektálni kell.

Miért ön a rendező?

Nagyon szerencsés módon álltak össze a csillagok, ugyanis velünk párhuzamosan Sztarenki Pálban (a Pinceszínház igazgatója – a szerk.) is megfogalmazódott, hogy szeretne egy olyan előadást a Pinceszínházban, amely a mesterséges intelligenciával foglalkozik, és megtisztelő módon engem kért fel, hogy írjam meg. Aztán felvetette, mi lenne, ha én is rendezném. Az ember nem fejlődik, ha nem próbál ki új dolgokat, ezért rövid gondolkodás után a rendezésre is igent mondtam.

Más volt így írni, mint eddig?

A megírás folyamata ettől függetlenül ugyanolyan volt, mint máskor. Írás közben még nem tudtam, hogy mit hogyan fogok megoldani a színpadon.

Milyen késztetése van a rendezésre?

Késztetés vagy égető vágy nincs bennem. Kíváncsiság annál inkább. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a próbafolyamat hogyan alakul tovább, milyen irányba halad a keresés, és ott mit találunk.

Milyen színház áll önhöz közel?

Minden olyan színházat nagyon tudok értékelni, ahol magas szintű mesterségbeli tudással találkozom. De az a fajta színház áll legközelebb hozzám, ahol van bátorság, lélek és fantázia. Persze nagyban függ a kontextustól – akár az országtól, akár a színház adottságaitól –, hogy mi az, ami megvalósítható, meddig lehet elmenni. Ez a mostani munka, a MI vagyok, nem is csak a rendezés miatt izgalmas számomra, hanem mert a szövege is más, mint amiket eddig írtam. Választhattam volna egy biztonságosabb, bevált utat, de úgy döntöttem, hogy inkább kipróbálok valami számomra újat, mielőtt még megunnám saját magam. Nem kell rettentő nagy újításra számítani, egyszerűen csak más, mint amit tőlem megszokhattak.

Miért a színház foglalkoztatja?

Nemcsak a színház foglalkoztat, de valószínűleg ezen a nyelven tudom elmondani a legjobban, hogy mit gondolok a világról.

És ha már belevágott, milyen rendező szeretne lenni? Kik a mintái?

Az, hogy rendezek egy előadást, még nem azt jelenti, hogy rendező vagyok, ebből kifolyólag nem is hangsúlyoznám túl ezt a szerepemet. Ha sikerül nem akadályoznom Csilla munkáját, az már jó. Egyelőre én magam vagyok a mintám, mivel úgy kezelem ezt a helyzetet is, mint a drámaírást, vagyis arra törekszem, hogy a legtöbbet hozzam ki abból, ahol éppen tartok. Ennyit tudok a rendezésről, és ennyiből ezt tudom csinálni. Vannak elképzeléseim arról, hogy mit szeretnék látni a színpadon előadásmódban, hangulatban, látványban, ami kiindulópontnak elégséges, a többit megcsináljuk közösen. Az a jó ebben, hogy míg a drámaírás során csak magadra számíthatsz, itt van egy teljes csapat, akiknek a közös munkájából születik meg az előadás. Mint minden új bemutatónál, most is izgulok, hogy milyen lesz. Szeretném, ha nem okoznék csalódást.

– proics –

Fotó: Pinceszínház