„A rendszer termeli ki ezeket a sorsokat” – Balogh Veronika szociális munkás, színész

A Balázs Béla utcában lévő Konkáv Közösségi Tér munkatársa. Ugyanolyan természetességgel, türelemmel fordul a mentálisan súlyosan sérült gyerekekhez, kamaszokhoz, mint amilyen akadálymentesen kommunikál bárkivel, és amilyen őszintén interpretálja apja, a misztikus költő, Balogh Attila Egyvéleményen című rövid kötetét. A Konkáv a hátrányos helyzetű gyerekeknek jött létre, s bár nem a drogprevenció áll a fókuszában, az, amit csinálnak, az igazi prevenció – mondta Balogh Veronika a 9 magazinnak.

A gyerekek és az ott dolgozók által Konkinak becézett intézményben találkoztunk, amelyet egy valahai kocsmahelyiségből alakítottak át. Még a kerületi civil szervezetek által szervezett programok, a zene, a drámajáték, a tánc, a hennázás, a kitűzőkészítés meg a hűsítő limonádézás mámorában voltak a munkatársak. Veronika pedig, aki alig tűnik ki a kamaszok közül, a csillámtetkóból is hozott magán egy keveset, hogy jusson a kanapéra.

9: Szép, tágas, világos a tér. Mikor van lehetőségük idejönni a gyerekeknek?

Balogh Veronika: Háromra jönnek, fél7-7 felé mennek, ez a hivatalos nyitvatartási idő, de ügyeletben vagyunk mindig: ha valami van, meg tudnak keresni telefonon és Messengeren. Volt, hogy december 30-án volt rám szükség. Ez ilyen munka. Bárki bejöhet, mert a drogprevenciós műhelynek egy „alacsony küszöbű ágense” is itt van. Nála semmire nem kell kötelezettséget vállalni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarsz: bejöhetsz, és senkinek nem fogja elmondani, hogy itt vagy, akárki keres, nem adja ki a személyazonosságodat. Ha a mi gyerekeinkkel történik valami, akkor összezárunk, ez a bizalom alapja, emiatt jönnek vissza, ha egyáltalán.

9: Miként került a 9. kerületbe szociális munkásnak egy budai értelmiségi családból?

BV: Éltem itt apám révén, és az egyik bátyám is itt lakik a gyerekeivel, szóval van személyes kötődésem. De Budán nőttem fel, az igaz, aztán a Vas utcába jártam egyetemre, és tizenegy éve lakom Pesten. Nagyon más, mint Buda, sokkal pörgősebb, tele van vibrálással. Apám szülei egy cigányfaluban éltek, az a közeg nekem a sajátom, jól ismerem. Oda mindig hazamentem. A cigánylét is az enyém, otthon vagyok benne, meg a budai lét is, és sokszor harcol is bennem egymással a kettő.

9: Mi inspirálta a szociális munkára?

BV: Szerintem ez alkati kérdés. Persze nem volt magától értetődő, hogy csoportokkal és gyerekekkel foglalkozzam, ez hosszú út volt. Kamaszként jártam a Karaván Színházba, ott ismertem meg Horváth Kristófot, akivel együtt alapítottuk a Tudás 6alom csoportot. Meg persze Francival (Farkas Franciska), Pápai Rómeóval, Krisszel (Pászik Krisztián) és Mizóval (Oláh Edmond). Kristóf vidéken is tartott drámafoglalkozásokat, nem csak a Karavánban, lejártunk vele, megtanultuk, hogyan kell csinálni, aztán 19 évesen már egyedül mentünk a cigányok lakta településekre. Önállósulva a Vizuális Világ Alapítvánnyal dolgoztam, nagy hatással volt rám Kozák Zsuzsa, de dolgoztam a Máltaiaknak is, az Autonómia alapítványnak. Mentem, ahova hívtak, ahol szükség volt rám.

9: A Konkáv miből lett, mióta van, kik alapították?

BV: A drogprevencióval foglalkozó Köztes Átmenetek nevű szervezet volt az elődje. Az magas szintű képzést nyújtott, iskolákba ment ki, heti öt-hat vagy több foglalkozást csinált. Móka Piroska és Varga Dániel vitte. A járvány alatt megszűnt, a 2019-es „pedofiltörvény” ellehetetlenítette. A törvény szerint csak azok a szervezetek foglalkozhatnak drogprevencióval vagy adhatnak felvilágosítást diákoknak, amelyeknek megvan az engedélyük. Csakhogy már 2023 van, és az engedélyező bizottság még nem állt fel, miközben tönkrement minden, ami felépült. Az alkalmak száma nagyot csökkent, a húszfős stábból kétfős lett. A Konkáv öt-hat éve létezik, a járvány alatt futott be igazán, és most is megy. Főként kamaszok vannak itt, 12-13 évesen még bejárnak, de érzékelhető, hogy 14 év felett már kevesebbet jönnek. Nagyon figyelni kell minden változásra, érzékenynek kell lenni a másik emberre, mit mondasz, mit nem, mert elég egy rossz hangsúly, és nem jön egy hétig. Súlyosan sérültek, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Nem tudom, van-e olyan gyerek, akinek az apja ne lett volna börtönben, vagy ne lenne jelen a szülőknél a narkó, amibe a gyógyszereket is beleértem. Van, hogy el kell kérnem a szúróeszközöket a bejövő gyerekektől. Szóval nem könnyű közeg.

9: Melyek az eredmények, amelyeknek örülni lehet?

BV: Van egy szociálismunkás-mondás, ami szerint a legkisebb dolognak is örülni kell, a legkisebb dolgot is észre kell venni. Ha nagyban nézed, akkor elbuktad, abba beleőrülsz. Itt nem szabad globálisan, egészben, társadalmilag gondolkodni, csak szűkebb közösségben meg egyénben. Persze, hogy van hatása, mert napi négy órát együtt vagyunk. Ha itt áll előttem Rebeka, és baja van, akkor kizárólag azt kell néznem, hogyan tudok segíteni neki.

9: Nem frusztráló, hogy az állam, amelynek a kötelessége lenne, nem törődik ezzel a kérdéssel?

BV: Nekem nem az a terhes, hogy ezeknek a gyerekeknek fáj valami, mert azt vállaltam. Az fáj, hogy a rendszer nemhogy nem segít, hanem keresztbe tesz, maga termeli ki ezeket a sorsokat. És ez nagyon sok minden másra is igaz manapság.

9: A színészi én mennyire segíti a szociális munkát?

BV: Nagyon. Sokszor inkább színházi fejjel veszem észre, ha nincs rendben valami. Mondjuk, ha két ember között van egy vita, nyolcan vannak a térben, és ebből hat egyvalakire néz, akkor már tudom, hogy valami nincs egyensúlyban. A színházi munkában folyamatosan együtt kell működni, ügyelni rá, hogy minden tér ki legyen töltve, arra figyelni, aki megszólal, ha meg nem arra figyelünk, annak külön jelentése legyen. Van egy lány, telefonfüggő, és nagyon rosszul tanul, meg ügyei voltak. Megnézte az anyja, hogy hány órát telefonozik naponta átlagban, és kiderült, hogy tizennyolcat, ami nagyon durva. Megfogtam, elvittem színházi próbára, és a kiscsaj négy órán keresztül nem nyúlt a telefonjához, aktív volt, ötletei voltak, olvasta a szövegkönyvet, próbált súgni.

9: Van ellenőrzés?

BV: Pont holnap lesz. Szakszerűen működünk, de mindent nekünk kell állnunk. A kerület támogat minket, és pályázatokat is nyerünk. Fontos, hogy kibeszéljünk mindent, és vannak szakmai dilemmák bőven. Minden egyes nap megbeszéljük a kollégákkal, hogy mi történt, nagyon sokat beszélgetünk hárman, Móka Piroska, az alapító, vezető, Vida Barbara és én, és így biztonságban érezhetjük magunkat. Nincs pénzünk több emberre sajnos, önkénteseink vannak még. Holnap megyünk a Palatinusra a gyerekekkel, az Erasmustól nyertünk rá pénzt, másnap meg tinidiszkó lesz.

9: A szülőkkel milyen a viszony?

BV: Ritka az igazán rossz, de minden helyzetben az a cél, hogy tudjunk kommunikálni egymással, mert az a jó a gyereknek. Meg kell tudnom osztani vele, hogy mit látok a gyereken, úgy, hogy be tudja fogadni. Sok idő volt felfogni, hogy teljesen mindegy, mit gondolok a szülőről, a lényeg, hogy ha valamiben jó, akkor azt kell erősítenem benne ezerrel. A lényeg, hogy bízzanak bennünk, mert az már fél siker.

9: Mit adott az elmúlt egy év itt? Van karrier­álma, amerre tovább szeretne lépni?

BV: Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Majd még szociológiát szeretnék tanulni, de szociális munkás maradnék. Szeretek tanulni, könyveket olvasni, de nem akarok gép előtt ülni, statisztikákat elemezni.

Amikor megnyílik egy gyerek, az a csoda: akkor be tudsz kapcsolódni, és talán tudsz változtatni az életén. Látom, hogy van idősebb gyerek, aki visszajön megköszönni, amit csinálunk, holott három éve még kést emelt a kollégámra. Megtanultam itt, hogy a türelem a legfontosabb, ha nem is minden pillanatban sikerül megőrizni. Ha megtanulod kezelni a helyzeteket, akkor nem lehet baj. A nagyon sérült gyerekeknél ugyanis az a probléma, hogy soha senki nem volt türelmes hozzájuk, de még csak kíváncsi sem volt rájuk. Sokszor annyi is elég, hogy befogom a számat, és meghallgatom, hagyom, hogy mondja, vagy csak hülyéskedjen, úgyis valahogy jelez, hogy mi van vele, tulajdonképpen már onnantól kezdve, hogy itt van minden nap.

Artner Sisso
Fotók: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2023. augusztusi számában.)

Ajánlott cikkeink

A magyar futball utolsó húsz éve – könyvbemutató az Ingában

2024. december 5.

Különleges Murakami-feldolgozások a START Filmklubban

2024. december 5.