„Sokfelé nyitott. Illetlen.” – Kemény Lili író, költő

2024. szeptember 7. 9 magazin Interjú

Első és idáig egyetlen verseskötete 18 éves korában jelent meg. Nem az írással foglalkozott aztán, hanem filmrendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre még a „modellváltás” előtt. Újabb merénylete a hazai irodalmi kánon és a családi átkok ellen Nem című, első önéletrajzi prózakötete, amely terápiába illően nyílt vallomás élete eddigi harminc évéről. És amely felborzolta a kritikusok billentyűzetét – de nemcsak erről kérdeztük, hanem a Freeszfe jövőjéről is, mivel a „szabad egyetem” ősztől a ferencvárosi Konnektor inkubátorházba költözik.

Artner Sisso: Tényleg nem volt más választásod, mint írónak lenni egy író famíliában? Nem lázadhattál volna másképp?

Kemény Lili: Szerintem az én művészértelmiségi hátteremmel igazi lázadásnak csak az számított volna, ha a pénz kezd érdekelni. Nem kezdett. Egyébként nem lázadó, hanem ellenálló alkat vagyok.

AS: Tizennyolc évesen írtál egy verseskötetet. Végtére is nem volt az hamar, de hogyan látod most, túl a harmincon, milyen lendület vitt? Volt köze a slammozgalomnak is ehhez?

KL: A nagy részét tulajdonképpen tizennégy-tizenöt éves koromban írtam, tizennyolc akkor voltam, amikor kijött a kötet az addig válogatós Magvető Kiadónál. A versek nem voltak se jobbak, se rosszabbak, mint az egy tizennégy-tizenöt éves költőtől elvárható. Én, te, cigifüst, felelősség, vonatablak, rigófütty. Akkoriban támadt valami tapogatózó igény az érthető, eladható irodalomra. Látványosan zuhant az irodalom státusza, ennek volt a folyománya a korai karrierem. Nyúltak a kéznél lévőért. A lelkemben konzervatív voltam, ezért rosszallóan figyeltem ezt a kommersz tendenciát, próbáltam rideg, opportunista jellemvonásokat kifejleszteni, hogy valahogy bírjam a meghasonlást. De ez régi történet. Átmeneti korszak volt, az én életemben és az élő magyar irodalomban is. A slam sosem érdekelt; ma már komolyabban tudom venni a szociális küldetését, de nem vagyok élvezője vagy részese. Nem örülök, hogy a művészet nem tartja magát elég fontosnak, és a médiához igazodik. De ezt nem csak a slam csinálja, korjelenség. Sőt, a slamet éppen hogy megemeli a didaktikus funkció, míg az irodalmat pusztítja.

AS: Aztán filmrendező szakra jártál 2011 és 20 között az SZFE-re. A felvételi filmed egy képvers volt narrációval. A filmhez is a szövegen át jutottál el?

KL: Nem, a színházon. Meg hát letaglózott Fellini, Antonioni, Godard. De ez az áhítatos, gyermeki, szép része. A csúnyább része az, hogy a szüleim még akkor jártak a bölcsészkarra, amikor az komoly dolog volt. Nekem akkor kellett volna oda jelentkeznem, amikor a bölcsészekről már bántó viccek forogtak közszájon. Elég sikeresen uszítanak ellenetek. A bölcsész üldözött kisebbségi, akiért tényleg nem áll ki senki. A gimnáziumi osztálytársaim nagy része orvosira ment, vagy Angliába. Nekünk arra nem lett volna pénzünk, angolul sem mertem megszólalni, négyes voltam matekból, és nem szerettem a számokat, szóval elmentem a filmrendező-felvételire, átmentem a hat rostán, jó érzés volt. Mint azoknak lehetett egy rendes tudományegyetem, akik annak idején még szigorú felvételi vizsgát tettek a bekerülésért, és akár több évig próbálkoztak. A Színmű vonzereje az volt a számomra, hogy valójában sosem volt egyetem. Nagyon sokféle ember járt oda, és mindenkit egyénként kezeltek. Óriási tapasztalat halmozódott föl abban, hogyan lehet valakit egyszerre meghagyni a valamilyenségében, és mégis becsatolni a közösbe. Megtapasztalhattad, milyen, amikor gondolkodnak benned. Azt is, hogy olykor keserves.

AS: Enyedi Ildikó volt az egyik osztályfőnököd. Mit köszönhetsz neki?

KL: Adott néhány feladatot, amelyeknek nagyon sok hasznát láttam. Olyasmiket, mint hogy csináljak bármit, de öt darab legyen. Fantasztikus feladat. Ha jól sejtem, részben az Erdély Miklós-féle Indigo csoportból hozhatta a gyakorlatokat, de átalakította őket a saját szelídebb, individualistább felfogása szerint. Akkoriban nehéz döntéseket hoztam, ez kimerített, fárasztott minden emberi interakció. Rejtőzködtem, amit elfogadott. Látta, hogy tanulok, de nem az iskolában. Békén hagyott, amikor arra volt szükségem. Akkoriban döntöttem el, hogy nem akarok másoktól kapott pénzből filmeket készíteni, kerestem a példákat, hányféleképpen lehetséges a filmiparon kívül filmezni, és Ildikó is mutatott párat. Például Peter Huttont.

AS: Végzős voltál az SZFE „modellváltásakor”. Az ellenállást, amelyben te is benne voltál, hősiesnek vagy kudarcosnak tartod?

KL: Tíz éven át jártam a Színművészetire, az otthonom volt. Szerettem, utáltam, a legfontosabb szövetségeimet ott kötöttem, ott voltam szerelmes. Nagy iskola volt. Nem a Fidesz tette tönkre, hanem a neoliberalizmus, de erről írok a kötetben kétszáz oldalon keresztül. Részt vettem az ellenállásban, de szokásomhoz híven kiszálltam, amikor már nem volt semmi esély, hogy bizonyos korszerű vonások megerősödését megakadályozzam. Kalapozni, jogszabályokat bújni, tüntetni, médianyilvánosságban navigálni nekem nem volt kedvem, de akik csinálták, szépen csinálták, és jól csinálták nélkülem. Hősies is volt, kudarcos is, de engem nem az értékelése foglalkoztat, hanem konkrétan az, hogyan zajlott le, miért pont úgy, és mit mutat meg a története a korról, amelyben élünk – de ebbe most itt nem megyek bele, mert bonyolult és ellentmondásos dolgokat nem tanácsos nagyon leegyszerűsíteni.

AS: Harmincévesen írtál egy önéletrajzi regényt, amelyben az életed addigi eseményeit írod le részletesen, a nem hétköznapi kapcsolataidtól a Freeszfe-harcig. Mit gondolsz, mitől lett ilyen vitatott, aztán meg olyan népszerű, hogy az Írók Boltjában toplistán van?

KL: Sokfelé nyitott. Illetlen. Különböző területeket kapcsol össze. Nagy benne az átjárkálás. Tágas, szabálytalan. Olyasmit is megtudhatsz belőle, amit nem tudtál; nincs előre megszabva, miben meddig lehet elmenni, ezért az olvasása érzésre hosszú, drámai beszélgetésre hasonlít. Az egyik fő kérdése, miért van az, hogy a nagyszüleink még tudtak elvágólagos, akár kegyetlen döntéseket hozni, mi meg már a legpiszlicsárébb részletekben is alig merünk eltérni a terveinktől. Krimi is, de olyan titkok után nyomoz, amelyekhez hasonlók sokunk életében előfordulhatnak. Van benne alkotáslélektan és pszichopatológia, anarchizmus, intézménykritika, szerelem, szabadulási praktikák. Az a világa, amiben élsz, akkor is, ha másik szegletében élsz. Kihívó, és sokat követel. Meg kell nyilvánulnod. Sok bejáratott kapcsolást nem vesz figyelembe, a helyi értékükön kezeli a dolgokat. És, mint már sok női botránykönyv a történelemben: kiakaszt embereket és felvillanyoz embereket.

AS: A Freeszfe-vel van kapcsolatod most is? Ha igen, milyen? Dolgozol velük? Drukkolsz nekik? Van esélyük? Hogy látod ezt most?

KL: Nemsokára elindul az osztály, amit a Freeszfe keretei között elterveztünk a kollégáimmal. Fiatal írókból akarunk olyan társulatot, mint a Factory volt. Az öreg füves filmkritikus, Jonathan Rosenbaum mindig azt mondja, a világon változtatni emberek kis csoportjai tudnak. Megpróbáljuk.

Artner Sisso
Fotó Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2024. szeptemberi számában.)