2004. 05. 01. – a görbe uborkától a lombkoronasétányig

Húsz éve csatlakozhatott hazánk az Európai Unióhoz. 1989-ben még csak kevesen, 1990 után viszont szinte minden politikai erő célul tűzte a csatlakozást, a „Marshall-segélyt”, és nemcsak Magyarországon, de a széles régióban is. Hosszú és fáradságos volt az út a belépéshez, a korabeli bon mot szerint „mindig, folyamatosan öt évre vagyunk a belépéstől”. A NATO-csatlakozás már 1999-ben megtörtént, akkor csak a „középkori királyságokat”, Cseh-, Lengyel- és Magyarországot vették fel a védelmi szövetségbe, aminek folytán hazánk egész történelme legbiztonságosabb álllapotát érte el, hiszen az Egyesült Államok hadereje védi a szövetség 5. cikkelye alapján. Az Unió a második legfontosabb dologról, a pénzről szólt. És mire mentünk vele? Nem sokra.

John Zorn koncertje a győri zsinagógában átütötte a falat. A boldog emlékű győri Mediawave 2004-re már inkább lett zenei esemény és gigabuli, mint filmfesztivál, de ez nem volt baj. A zsinagóga volt az egyik koncerthelyszín, legalább két emlékezetes zenei élmény színtere számomra, a másik James Blood Ulmer volt. Az április 30-i buli eltartott úgy 11-ig, sietni kellett. Még új volt a kocsi, gyors léptű. Győr táblától Budapest tábláig 28 perc – megírhatom, ez a gyorshajtás már elévült –, útitársam, az alterdíva és a 80-as évek egyik magyar szexszimbóluma (a másik Méhes Marietta volt), végigvisította, sikoltozta az utat, pedig különleges forgalmi helyzet nem adódott, csak előzgettünk. Éjfélre kellett az A38-ra érni, akkor kezdődött az Európa Kiadó koncertje, tizenkét év után az első, abban a pillanatban, amikor hazánk 0 óra 00-kor az Európai Unió tagja lett. Tartozom a vallomással, nekem az Európa Kiadó identitászenekarom. Rajtuk nevelkedtem, szocializálódtam, persze nem csak rajtuk – mert volt URH, Bizottság, Kontroll Csoport, Sziámi is –, de fájdalmasan érintett, amikor a frontember New Yorkba távozott. Dzsínó Many Heart – ahogy Amerikában hívták Menyhárt Jenőt – azonban egy ponton visszatért, és adta magát a lehetőség, hogy az uniós csatlakozást kiadós koncerttel ünnepeljük. Bár volt már akkor árok, úgy tűnt, ez a koncert, ez az alkalom betemette. Jelen volt eszdéeszes nagyság (pl. Magyar Bálint) és volt fideszes miniszter (Rockenbauer Zoltán), a hangulat megnyalta az ég alját, és az egész közönség ordítva énekelte a Mocskos időket. Az az érzet volt, hogy véget ér a „régen tépő balsors”, elérkezik a „víg esztendő”. Meghatározó este volt, persze John Zorn és az EK zenebonája miatt is, de azért is, mert úgy tűnt, Magyarország sétálni indult a „történelem főutcáján”.

Voltak persze negatív hangok is. Például hogy az Unió betiltja a beltéri dohányzást és a görbe uborkát sem tolerálja. Valamint hogy az eurokraták vagy a brüsszeli bürokraták is micsoda egy népség, szénné keresik magukat és csak adminisztratíve ortályoskodnak ott Brüsszelben – például az uborka görbületét mérik vonalzóval. Na de tej, méz, folyás, Kánaán, nagy volt az elszánás, nagy a remény. Beteljesülő Szent István-i álom. A Herner János, Janáky István és Krasznahorkai László által megálmodott Dózsa György úti Időkerék felett pazarlott a tűzijáték. A Szabad Európa podcastját hallgatom, nézem, Kihagyott lehetőség a címe, nehéz lenne találóbbat. Navracsics politikus szólal meg először, ő örömködik, „ma mindenütt ott van az Unió keze nyoma”, minden utcán, házon, beruházáson. Medgyessy Péter is örömködik visszaemlékezésében, „visszatértünk”, vártak minket, örültek nekünk az Unióban. Raskó György volt agrárminiszter (Antall-kormány) és mai nagygazda (kulák), viszont arról beszél, hogy a magyar agrárnépességet hozzászoktatták az uniós támogatáshoz, mint a droghoz, a magyar agrárbevétel 80 százaléka uniós támogatás, de mi lesz, ha majd annak is vége lesz a költségvetési ciklus végén. Balázs Péter volt külügyminiszter arról beszél, ki hitte volna, hogy húsz évvel a belépés után még a demokrácia alapszabályairól kell magyar vonatkozásban beszélni, és már az első Fidesz-kormány idején (1998–2002) a tárgyalási folyamatba hibák csúsztak, hogyan mozogjon az ország a pénzesőben. Orbánt a pénzeső érdekelte, de a nacionál-szuverenista fundamentum már betonozva volt a Fidesz építményében. Persze kimondva csak Csurka István és a MIÉP volt euroszkeptikus, viszont ők 2002-ben kiestek a parlamentből, megszűntek.

Mi történt ezután? Háááát, mondhatni, Magyarország bánt a legböszmébben az uniós lehetőséggel. Csehország, Szlovákia, Lengyelország jobban sáfárkodott az új helyzettel, hazánkat már a hagyományosan mélyen lenézett Románia is lehagyta a GDP-növekmény tekintetében. Nem tértünk át az euróra, mélységesen leromlott a forint, a területi, országon belüli regionális különbségek megmaradtak, más életérzés ma Győr megyeinek lenni, vagy éppen békésinek. Egészségügy, oktatás? Áh! 2010-ben új kormány is jött, a böszmeség bővítetten termelte újra magát. Kiadatott a „nemzeti tőkésosztály” megteremtésének direktívája, ami számos Bibó- és Rajk-kollégiumos kollégának tett jót, az országnak viszont rosszat. Hogy a NER antidemokratikus irányba vitte Magyarországot, a médiatörvény, az iPaden Strassbourg és Brüsszel között a vonaton írt alaptörvény, a Tavares-, Sargentini-jelentések, Jourová alelnök asszony állandó magyarügyi prézsmitálása, a Fidesz kizárása (kizárást és arcvesztést kerülő kilépése) az EPP-ből, a legnagyobb európai parlamenti frakcióból, a Néppártból. Nem épp dicső történet, hősi ének. Orbán Viktor kormánya meg is van sértődve, a katedrálisépítők helyett a jurtaemelőket kedveli, közöttük érzi otthon magát, véreskezű diktátorokkal, kipcsák kánokkal szívesebben barátkozik, mint, mondjuk, „azzal a holland fickóval” (Mark Rutte volt miniszterelnök, reménybeli NATO-főtitkár) kvaterkázna. De hát „korrupt vagyok és hazudós”, ahogy Wahorn Andrással (A. E. Bizottság együttes) mondja Orbán miniszterelnök, hiszen ami „korrupciónak látszik, az a rendszer lényege”. Ennek eredménye lett végső soron, hogy az EU zárolta a Magyarországnak járó uniós forrásokat; kicsit olyan ez, mint amikor a világútlevél bevezetése után magyarul ki volt írva az osztrák Billákban, hogy „Ne lopj, magyar!” Több mint félmillió honfitársunk hagyta el az országot ezenközben, a jobb élet reményében és sokan a közundor okán; csak az elmúlt hónapokban megduplázódott a magyar munkavállalók száma Ausztriában, de meglepő módon a NERokrácia gyermekei is nyugati iskolákban, egyetemeken pallérozódnak, készülnek a nagybetűsre. Talán ezért is nem lehetőség a Huxit. Meg azért, mert a népesség több mint háromnegyede nem akar ilyet, bízik az EU-ban.

Hogy ez a helyzet kinek a felelőssége, az elég egyértelmű. A Kihagyott lehetőség mellett el lehet ordítani ebben a parasztvakító magyar éjszakában, hogy nemcsak a kádárizmus, de a ma is Mocskos idő, és talán „sose lesz vége”. Addig pedig az Örömóda szól a pusztába kiáltott nyírmártonfalvi lombkoronasétányon, a „tradicionális magyar ravaszság” jól megfingatta az elpuhult Nyugatot. Orbán pedig posztfasiszta koalíció élén „foglalná el Brüsszelt”, csak a posztfasizmusnak – és bármilyen szélsőnemzeti, identitárius, neonáci, vasgárdista, utónyilas eszme- és gyakorlati rendszernek – az a problémája, hogy nem tud neki internacionáléja lenni. Márpedig az Unió nemzetközösség. Az egyik legnagyobb és leggazdagabb a világon. Amelyben hazánk az összlakosság 2 százalékát, a megtermelt összérték 1 százalékát adja.

– vba –