Az Ifjúmunkás utca 31.-ben egész nyáron folyt a munka, önkéntes segítők dolgoztak az épületben, hogy őszre elkészüljön Iványi Gáborék két oktatási intézményénék új helye. Ahova végül nem tudtak beköltözni. A 9 magazin riportere augusztusban kereste fel a készülő iskolát és az önkénteseket.
Az adóhatóság által inkasszózott MET iskoláinak a főváros adott helyet a másfél éve üresen álló épületben. A felújítást egy hónapja kezdték meg, a munkálatokkal szépen haladnak, a termekben már szerelik össze a bútorokat.
„Nagyon szépen köszönjük az eddigi önkéntes jelentkezőknek, önkéntes munkásoknak, takarítóknak a segítségeket, akik az eddigi nyári napok folyamán gletteltek, festettek, bútort cipeltek stb., akiknek ma egy »köszönöm«-öt tudunk adni, akiknek köszönhetően ősszel gyermekek, családok sokasága örülhet majd egy működő, új intézménynek” – írják a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség oldalán.
A radiátoron fekvő hőmérő 36 fokot mutat. A József Attila-lakótelepi iskola lázban ég: frissen festett falak színdinamikájában markáns vertikális jelek a zöld tartóoszlopok, körülöttük rengeteg holmi vár kartondobozokban, hogy hamarosan a helyükre kerüljenek. De így is szembeötlő a tágas tér kellemes tagoltsága, amelyben az önkéntesek serénykednek. A csavarbehajtó fel-felpörög, gyors egyeztetések hangoznak el, kerülnek helyükre a dolgok. Az iskolákat úgy kellene karban tartani, mint a szállodákat: tízévente teljes belső felújítással, mondja a szekrénypánt csavarjait behajtó szakember.
Kérdezem tőlük, vajon hányan dolgozhattak itt az elmúlt időszakban: legalább százan. Az Oltalomból, az AKG-ból, a Kétfarkú Kutyapárttól, a Romano Istitutotól, a Szocsomától, sorolják a teljesség igénye nélkül.
Van legalább száz ember ebben a városban, akik a nyaralásidőszak kellős közepén itt pörögnek – persze nem egyszerre –, hogy óvodásoknak, általános iskolásoknak és gimnazistáknak a tanév kezdetére kész legyen a tágas, világos kis iskola.
A helyiségek nagyobb része a földszinten van, de az épület hosszirányában egyik oldalon sorakozik a többi a karzat mögött – másik oldalon, a lapostető alatt bevilágító ablaksor: a hatalmas üvegfelület növeli a tér tágasságát. Ma már nyilván vannak jobb anyagok, de a korai Kádár-korszak Magyarországán ez volt a csúcstechnológia, és az épületből most is sugárzik az építők jövőbe vetett bizalma. Ahogy minden iskolaépület hordoz valami karakterisztikát, ez is, ami persze menet közben, az iskola közösségének viszonyai által adja ki magát. Ez a tér élénkíti az embert, kínálja a rohangálást, kiabálást, a lépcsőn fel-le szaladást.
A tornaterem. Na, az gyönyörű. Ott aztán mindent lehet játszani. És sportudvar-rész. Igaz, a kosárpálya beton – ahol óvakodik az ember, hogy ne essen nagyot, de ha esik, akkor a sebhelyet ötven év után is tudja mutogatni. Az iskola hosszirányú udvara ugyancsak tágas, most gondozatlan, kis kertészek után kiált. A sarokban várakoznak a 70-es években az örökkévalóságnak formázott beton pingpongasztalok kicsi vasrács-hálókkal. Vas- és acélművészeti street-art.
Ahogy járkálok körbe, átragad rám az önkéntesek kedvteli sürgése, aztán várjuk az egyik pedagógust, aki csütörtökön késődélután zárja az épületet. Érkezik is, mosolyogva rohan körbe, nézi, mi történt. Sok mindent kell még itt csinálni a maradék pár hétben, mondják egymásnak, de akár sikerülhet is.
Kis sziget az iskola ezen az aranyos lakótelepen, ami szeptembertől újra gyerekzsivajos lesz. A két iskolának persze össze is kell hangolódni, a felnőttek már biztosan tervezgetik a formát, hogyan tudják jól csinálni. Jövő hét közepén már ők is bent lesznek. Gyanítom, fognak még olyan önkéntes felújítókkal találkozni, mint Veráék, akik tették a dolgukat, amíg körülöttük lábatlankodtam. Ahogy ők leültek a nap végén fáradtan és körbe néztek, majd egymásra, hogy el kellene indulni haza, abból kiderült, miért is nem strandoltak inkább azon a gyönyörű, forró csütörtökön.
Proics Lilla
Fotó: Stépán Virág