A hetedik rész te magad légy!

Vegyünk egy limitált szériát a Netflixről, amelyben egy londoni kocsma pultosa meghívja az állítása szerint pénztelen, magányos, idősebb nőt egy teára, majd ugyanez a nő négy éven keresztül zaklatja, például negyvenezer mailt ír neki, de ez még semmi. Borzalom. A Szarvasbébi (Baby Reindeer) rendhagyó és díjnyertes sorozat az áldozati lét kénköves mindennapjairól.

Ebből az egyébként igaz történetből indul ki kedvenc streamingszolgáltatónk idei egyik legnépszerűbb sorozatának a forgatókönyve. Egy kicsit azért lehet nevetni is rajta, hiszen a főhős mégis csak egy stand-upos, de jóval bővebben jut a szorongásból a hét rohadt jól fényképezett, deprimáló részen keresztül. A hangulata ellenére, vagy pont azért, mégis ott ragadtam a Szarvasbébi története előtt, hogy néha feldúltan megfogadhassam, nem, most már biztosan nem leszek a következő rész áldozata. Az bilincselt le, mint, gondolom, a többi lelkes milliókat, hogy a zaklatás jelenségét az eddigieknél sokkal változatosabb szempontok szerint mutatja meg, sőt, az ellenkezőjét is.

Ráadásul egy férfi a protagonista, aki nem a női marketingfőnökének vagy a gazdag és manipulatív feleségének esett áldozatul, mint az amerikai ellenfilmekben történni szokott, hanem a feldolgozatlan múltja, a meggyalázott férfiassága, a határozatlansága és a segítőkészsége az, ami csapdába ejtette. Színtiszta önvallomással, sötét tónusú mélylélektani dokumentumfilmmel van dolgunk, ráadásul köze van a színpadi előadóművészethez is, amelynek a pszichológiája szintén érdekes.

Richard Gadd az „adatszolgáltató”, aki magáról mintázta és maga játssza a főhőst: egy komikus, aki, mint a filmbeli alteregója, flitteres dresszben, színes parókában viccelődött a halállal is olykor, olyan morbid módon, ahogy csak lehet. Nem volt túl nagy sikere ezzel, de fanatikusan kitartott az elképzelései mellett. A karrierje érdekében több olyan dolgot is megtett sajnos, amelyek a depresszió mélyére taszították, de még mindig nem mondott le a színpadról. 2015-ben váratlan fordulattal, a rangos edinburgh-i Fringe fesztiválon, amely sok kiváló előadót fedezett fel a világnak, Monkey See, Monkey Dot című egyórás műsorában, egy futógépen izzadva mesélte el, hogyan lett rendszeres nemi erőszak áldozata. Ez megtette a hatását, a közönség szája tátva maradt. Eztán odafigyeltek rá. Következő traumájáról ugyanitt performált, hangos sikerrel, 2019-ben: ez volt a Szarvasbébi, a zaklató vendég története, amely Londonba is eljutott, aztán meg sem állt a Netflixig.

A sorozatban mindez benne van, Gadd egész története kibomlik, szőrőstül, bőröstül, sőt a traumái közötti összefüggésekre is fény derül. Okok és következmények, színház a színházban, film a színházban, szörnyek a nappaliban. Csak kapkodom a fejem. Ahogy feslenek fel a szálak, nyilvánvalóvá válik, hogy egyik trauma erősíti a másikat. Martha zaklatása nem hullott volna táptalajra, ha Donnyval (a főhős filmbeli neve) nem történt volna meg korábban az infernális és rendszeres nemi erőszak, és Martha, a bántalmazó nő sem tűnik végül eredendő gonosznak, inkább pszichés defektjei vannak.

Újszerű, ahogy a nemi szerepek megváltoztatása mellett még az elkövető és az áldozat szerepét is átjárhatóvá teszi a film. Mindkét főfigura esendő és sajnálatra méltó néha, ugyanakkor szörnyeteg és végtelenül irritáló is egy következő jelenetben. A színészi játéknak köszönhetően érthetővé válik, hogy az erőszaktevés lehet önsorsrontás, és az empátia is lehet toxikus. Fontos, hogy egyikük sem pszichopata, hanem mindketten sérültek és segítségre szorulnak. Csak épp egymáson nem tudnak segíteni. Ha ilyen szempontból két „összeillő” ember találkozik, akkor a hosszú játszma borítékolható.

Richard Gadd es Jessica Gunning a filmben

Számomra mégis az a reveláció, amit már el is várok a Netflixtől mint a felvilágosodás fellegvárától: hogy a férfin elkövetett nemi erőszak témájának a tabusítását megszünteti. Gadd a színpadon beszél róla nyíltan – amikor ezt élőben először tette, még nem létezett a me too mozgalom. Kegyetlenül pontos képet kapunk ezáltal arról, milyen óriási és feloldhatatlan problémákat jelentenek a férfiak számára is a szerepkényszerek. Saját férfiassága romjai között kutakodva jön rá, hogy hiába volt bedrogozva, az nem enyhített a fájdalmán, a dolog megtörtént, és a nemi erőszak olyan nyomokat hagyott a testében és a lelkében, ami tönkretette a színpadi létét is, hiszen a közönség magabiztosságot várt tőle férfiként. A magánélete pedig egy kedves transzvesztita és egy szerencsétlen manipulátor között telt. Ismét egy csavar, hogy pont az általa is nőiesnek tartott színpadi zokogás hozta számára a feloldozást.

Bizony mondom néktek, az emberi elme és a szexualitás a legizgalmasabb, legszínesebb dolog a világon, és a nő meg a férfi ezen a téren ugyanolyan kifürkészhetetlen és sokszínű. A gender tehát nagyon is fontos diszciplína, és, mint a Szarvasbébi– aminek azért kettőnél több, szintén nem érdektelen szereplője van természetesen – révén tapasztalhatjuk, életbevágóan fontos, hogy a szégyent és a bűntudatot távol tartsuk magunktól. Társadalmi nyomás, semmi más, ami életeket tesz tönkre. Pedig az élet csodálatos, és arra találták ki, hogy az ember élje, nem arra, hogy kísérletezzen vele bármilyen rendszer, tradíció vagy hatalom.

Artner Sisso