Public art a Kettőspontban: „A köztér eleve politikai hely"

A public art előadássorozat első rendezvénye, amit a Kettőspontban rendeztek április 12-én, a szakma magasan jegyzett kutatóit, előadóit vonultatta fel, több szakterületet is képviseltetve. A nézői ülőképességet próbára tevő, több mint hatórás program néhány kisebb szünettel ment le. A felkért előadóknak aligha lehetett könnyű kitalálni, hogy a rengeteg tudásanyagukból vajon mi lehet érdekes a műkedvelő közönségnek.

Kertész László művészettörténész a public art-műfaj történetét ismertette, miközben néhány híressé vált alkotást is bemutatott. New Yorkból indult, jeruzsálemi és bulgáriai műveket is említett, majd Budapesten keresztül Hegyhátszentmártonon landolt. Gyorstalpalót tartott, amelynek szinte minden pontján izgalmas lett volna belemerülni egy dilemmába, egy történetbe, de végtére is adott egy átfogó képet arról, mi a public art, mennyire szerteágazó, és a lényegét tekintve: hogyan viszonyul az intézményrendszerhez.

Székely Juli ugyancsak kénytelen volt önkényesen választani az általa kutatott részvételi-köztéri alkotásokból, amelyek jellegüknél fogva sokkal inkább láthatóvá teszik az aktorokat, szemben azokkal, akiket szinte képtelenség azonosítani a nehezen olvasható tagjeik alapján. A gyakran valamiféle aktivizmussal és/vagy társadalomtudománnyal együttműködő alkotók tevékenységéről beszélt és mutatott példákat is, így láthattuk egyebek mellett Suzanne Lacy Crystal Quilt című munkáját. Gyors és hatékony információátadásban gyakorlott előadóként számos további művet emlegetett, több forrást is közzétéve azoknak, akiknek mindez felkeltette az érdeklődését. Egy magyar projektet is megmutatott, a Pneuma Szöv. működését röviden elbeszélve.

Az előadása után a moderátorként is közreműködő Kertész László a közönséghez fordult, hogy van-e bárkinek kérdése. Bajusz Orsolya – aki ugyancsak foglalkozik ezzel a tudományterülettel – a nézőtérről ellenvetéssel élt, de Kertész érdemi vita nélkül lekeverte. A program rendkívül szoros volt, meg is csúszott, mégis kár, hogy nem adtak teret a vitának.

Erhardt Miklós a Szituacionista Internacionálé kapcsán a művészet, illetve a művészet közegének antikapitalista, anarchista szempontú értelmezéséről, illetve kritizálhatóságáról beszélt. Mindez alighanem kevesek számára ismert látásmód.

Tihanyi Dominika a közösségi tervezés ideáiról és gyakorlatáról mesélt, ismertetve több mintaértékű külföldi példát, illetve olyan hazait is, amelyik inkább a kivételt erősíti, semmint a szabályt. A bemutatott projektek részletekbe menően is sokat mondtak, ám a felkészült tájépítész előadása a közvetlenül előtte elhangzottakhoz képest reflektálatlannak tűnt társadalomkritikai szempontból, illetve inkább csak a szűken vett szakmai lehetőségekkel foglalkozott.

Százados László művészettörténész kezdésként személyes keretben ismertette a ’92-es szicíliai maffiagyilkosságot, amelynek során kivégezték Falcone vizsgálóbírót és másik négy embert, majd bemutatta a gyilkosság helyén később spontán keletkezett emlékhelyet. Ezt követően olyan tereket – Tienanmen, Taksim, Majdan – említett, ahol a közelmúltban hírhedt tömeggyilkosságokat követtek el állami fegyveres testületek, és amely cselekményekre politikailag is fontos művészeti-emlékezeti projektekkel reflektáltak alkotók. Százados számos további alkotást említve a figyelem középpontjába helyezte azt az állítást, mi szerint „a köztér eleve politikai hely”. Emlegette a kapitalista neoliberális dominanciát, mint természetesnek ható közeget, és olyan műveket, eseményeket mutatott be, többek között az Eleven Emlékművet, amelyek éppen ezzel a dominanciával szemben adnak kapaszkodót.

Az öt előadás végtére jól egészítette ki egymást, miközben alaposan körüljárta az egyik legpolitikusabb alkotási metódust, a public artot. Az előadások után este fórumbeszélgetést tartottak korábbi public art pályázaton nyertes alkotókkal: Kiss Gabriellával, Menesi Attilával, Szalay Péterrel és Horváth Csabával. Ez itt látható.

-lil-

Fotó: Stépán Virág