Anyák és lányok a MáSzínházban – színikritika

Háromszólamú monológot ígér a MáSzínház Köt-el-ék című előadásának színlapja. Egri Mártát, Urbanovits Krisztinát és Nagyabonyi Emesét pedig muszáj nézni. Róbert Júlia író, dramaturg is számtalan munkában bizonyított már. A téma és a csapat biztosan fontos előadást hoz össze – gondoltam.

Az előadás szövegét feltehetőleg Tóth Olga szociológus interjúi alapján írta Róbert Júlia író és Bakonyvári Krisztina író-rendező – ám mindez nem derül ki a nézők számára sem a színlapról, sem máshonnan. Vajon mi lehetett az interjúkban megszólítottak kiválasztásának szempontja és milyenek voltak az interjúk?

Mintha kívülről befelé mennénk: ahogy mesélik magukat, először minden ideális, mint a Nők Lapjában. „A haza szempontjából is sokkal hasznosabbak vagyunk” – mondta egyikük a négy gyerek vállalásának ötletére, nem viccelődve, hanem komolyan. Soha nem találkoztam olyan nővel, aki a gyerekei számosságába belekeverte volna a hazát – nem vitatom, hogy van ilyen, miért ne lenne, mégis: középosztálybeli alakok, akik hozzám társadalmilag alighanem közel állnak. Mi lehet az a helyzet, amelyben ez így elhangzik? Nem jöttem rá. És az előadás címét sem tudtam megfejteni.

A kívülről befelét szépen és gazdaságosan (ami a mai magyar független színházi esztétika netovábbja) jelezte a játéktér szcenikája: kezdésként kigurítják a műfűtekercseket, középen balkonládákba ültetgetnek, majd feltekerik, eltávolítják ezt a réteget; a következő egy félig áttetsző nejlonhártya, izgalmas metaforaként. A padlón legalul a fülekkel egymásba passzítható puha, szürke négyzetek, egyszer az egyik sarokban falként is. A rétegek dramaturgiai pontossággal tűnnek el a színről, marad a ház belsejét jelző padló: a közben elhangzó szövegek szerint a házba bezáródnak a szereplők.

A játék előrehaladtával egyre több elhallgatott dolog kerül elő – a 35 éves elmondja az apja szertartásos, meztelenül ölbe fektetős fenekelését, az 57 éves azt, hogy az apja többször is megverte szíjjal. Meghallgatjuk a gyerekverés anyai relativizálását, végül elhangzik, hogy másképp kellett volna. A témafelvetés és a lezárása kurta-furcsa. Csak egy momentum – de miért került elő, ha csak ennyi? Ahogy számos más, sokat emlegetett téma, amivel csak érintőlegesen foglalkoznak az alkotók.

Egy 77, egy 57 és egy 35 éves nő meséli monológként, szépelegve az életét. Időnként folytatják egymás mondatait, kommentálják egymást, sőt, egy-egy rövid párbeszéd is akad. Ám nem tudni, kinek beszélnek. Persze, nekünk, nézőknek, akik tudjuk: azt játsszák, hogy valakiknek az életéből zanzásított szöveget mondanak. Csakhogy ebben a formában nem világos, mitől vagy miért kezdenek el őszintébbek lenni, miért mesélik el, mondjuk, hogyan verték őket.

Ha jól gondolom, egyik generációban sem egyvalaki történetét halljuk, hanem több emberét. A legfiatalabb például ezért mondja azt először, hogy van két gyereke, majd később azt, hogy „hazudtam, nincs”. Rengeteg szöveg hangzik el, de nem rajzolódik ki átélhetően egyetlen valódi ember sem – pedig a színésznők mindent megtesznek azért, hogy élő alakokat, igazi érzéseket lássunk.

A 77 éves zárómondata – minél előbb kerüljön a föld alá – rendesen fejbe ver, főleg, hogy egészen addig nem mutatkozik ilyen befordultnak. Különösen disszonáns, hogy ezzel mit sem törődve, mintha nem is hallanák, a két fiatalabb nő felhőtlenül beszél a terveiről. Itt erősen visszaüt a formai bizonytalanság: néha interakcióba kerülnek egymással, de többnyire mintha mind egyedül lennének. Vajon a súlyos kijelentést nem hallották, vagy nem törődnek vele?

Kimaradt az előadásból a nők egymáshoz való viszonya – talán mert akikkel interjúztak, nem is voltak ténylegesen egy család, így ezt egy az egyben ki kellett volna találni? Ám ennek hiányában mit keresnek egymás mellett, zárványként? Miért szólnak néha mégis a másikhoz? Méghozzá valamilyen közös, múltbeli dologra vonatkozóan, így világos: egy család három generációjának anyáiról szól az előadás. Amely az egymáshoz fűződő viszonyaik nélkül – nem játszanak el ilyesmit, csak monologizálnak – ábrázolná az anyák és lányok életét.

Mennyire bizonyul működőképesnek a párhuzamos monológok ötlete és az, hogy néha átlépjék ezt a formát? Fárasztó ezen és azon töprengeni az előadás közben, miért nem tudok meg a szövegtengerből semmi különöset más emberek valóságáról.

– lill –

Fotó: MáSzínház