Circa: Humans 2.0 – a cirkuszművészet új szintje a Trafóban

A Circa a világ egyik vezető cirkuszi előadói társulata, amely a cirkuszművészet új szintjét képviseli: előadásaik az akrobatika, a hang és a fény szimfóniáját jelenítik meg. A Humans 2.0 néven futó produkciójuk intim, eredeti és mélyen elkötelezett, hogy megmutassa az emberi lét kihívásait – írja a Trafó az előadás pesti bemutatója elé, amit szeptember 14-én és 15-én 20 órától láthat a közönség.

A Circa 2004 óta, az ausztráliai Brisbane-ből indulva bejárta a világot: közel ötven országban több mint 2 millió ember előtt mutatták be produkcióikat. A Trafóban most ötödszörre lépnek színpadra.

(A cikk a videó alatt folytatódik.)

„Az új cirkusz többnyire ironikus és önreflexív, dekonstruktív jellegű műfaj, megkérdőjelezi a tökéletes trükköket, a könnyed szárnyalást, a csillogó show-k világát, és emiatt gyakran helyezi fókuszába a rontások, tévesztések, kudarcok, azaz a szerep mögül történő kikukucskálás élményét. Ez azt is jelenti, hogy sokszor maga a fizikai kockázatvállalás kikerül a fókuszból, helyére inkább összművészeti elemek kerülnek, élő zene, színházi hatások, multimédiás eszközök. Ilyen szempontból a CIRCA produkciói jobban hasonlítanak a cirkusz klasszikusabb felfogásához, hiszen a csapat minimális eszközhasználattal dolgozik, az egyetlen, amit maximálisan kihasználnak, a testük” – írta a revizoronline a társulat 2010-es magyar vendégjátékáról.

Ahogy már a pánhellén olimpiák ünnepéhez kapcsolódva emberfeletti mutatványokkal kápráztatták el a közönséget, máig is vannak, akik gyakorlással, a mozdulatok, a készenléti figyelem, az együttműködés tökéletesítésével töltik az életük jelentős részét. Ezeket a katartikus mutatványokat időközben persze visszaélésszerűen használták politikai, ideológiai és üzleti célokra is, ám a kortárs cirkusz/az újcirkusz jelentős alkotói tudatosak abban, hogy a káprázatos szakmai tudásukat reflektív vizsgálódással, előadóművészeti és kritikai eszközökkel is építsék.

„A tíz akrobata bő hatvanperces koreográfiája – koncentrációja, fegyelme, tűpontos kivitelezése – ámulatba ejti a nézőt. Noha van dramaturgiája a látottaknak, történetet nem érdemes társítani hozzájuk, a hol puhán, költőien, hol drámaian világított (Paul Jackson) térben gördülnek a mozdulatok, közülük egy sem céltalan, és majd’ mindegyik dobás, ugrás, csavarás, pördülés meglepő. Lifschitz ezúttal hihetetlen érzékkel találja meg azokat a pontokat, ahonnan a következő lépés, kinyúlás, elrugaszkodás a maga kiszámíthatatlanságában természetesnek hat. Mindezek előadásmódja pedig egyszerre kecses és feszes, nem légiesen, hanem ruganyosan könnyed – talajon, gurtnin, kötélen és trapézon egyaránt. Maga a térbeli kompozíció is lüktet, együtt pulzál Ori Lichtik zenéjével, amelynek inkább pengő, mint zengő motívumai fokozatosan egymásra íródnak. (Ori Lichtik neve egyébiránt a kortárs tánc kedvelőinek lehet ismerős a Sharon Eyal és Gai Behar nevével fémjelzett izraeli társulat, a L-E-V koreográfiáiból.) Bár a tagok ki-kicsavarodnak, nem érezni, hogy itt-ott fájdalmasan kiugrana egyik-másik ízület, előadót és nézőt egyaránt sodorja magával a mozgás újragondolt logikája, vízszintesből függőlegesbe és vissza, földön és szemmagasságban. Miközben mégsem a sima erre az áramlásra a legmegfelelőbb jelző, mivel Lifschitz kimerevít pillanatokat, egy már-már groteszk, vörösbe boruló jelenetben lelassítja és nagyító alatt megmutatja az egyensúly megtalálásának töredékmásodperceit – mert az egyensúly nem ám csak úgy van, azt mindig újra és újra meg kell találni, vissza kell nyerni. Előadói pedig a százszázalékos koncentráció mellett szemmel látható élvezettel vannak jelen a fehér körpáston, mosolyaik nem kényszeredettek, erőfeszítésük sem leplezett – egyéniségük van” – írja a Humans 2.0-ról az Élet és Irodalom.

– lill –

Fotó: Trafó