Kálmán nagy napja

Rákay Kálmán a bulvárhírek szerint megsértődött, hogy a magyar filmkultúra egyik jelese, Hajdu Szabolcs Kálmán-nap címen rendezett filmet kevéske szlovákiai pénzből, és a forgalmazó, a Budapest Film Kft. ezt pont a Petőfi-filmmel egy napon bocsátotta a köz elé. Hát jó, Philip nem szereti, ha lekálmánozzák – megértem, szerintem is hülye név –, bár őt így keresztelték (ha jól tudom, magyarázata szerint Kálmán nevű édesatyja iránti tiszteletből változtatott egy másik magyarosch hangzású keresztnévre), és Philip azt orrontotta, hogy a forgalmazó direkt az ő bosszantására ötlötte ki a közös indulást. Magam kedden egy közönségtalálkozóval egybekötött művészmozis vetítésen láttam a Kálmán-napot – remek film, mindenkinek ajánlom, akit érdekel, hogyan élnek most a magyarok, hogyan beszélnek, milyen a nyelvükből tükröződő világlátásuk és életérzésük –, és ott egy nézői hozzászólás azt jövendölte, olyan lesz ez az együttállás, mint a nyáron az egyszerre indult Barbie és Oppenheimer. A világsajtó sokáig volt elfoglalva a Barbenheimer sikereivel, noha a kritikai fogadtatás (és az Oscar-díjak) inkább a másodiknak kedveztek. A nyitónapon mentem moziba, hogy megnézzem a Most és mindörökké c. alkotást, amelyet mindenki Rákay Ph. producerhez köt, nem Lóth Balázs rendezőhöz. Van is miért kötni, úgyszólván hollywoodi költségvetésű mozi, a bekerülési költség (6 milliárd HUF = kb. 17 millió USD) egy középkategóriás amerikai film pénzigénye. Petőfi örök téma. Volt, van, lesz. Az 1953-as Föltámadott a tenger főszereplője, a szíjas magyar parasztember archetípusa, Görbe János öreg volt a 26 éves Petőfinek; az 1973-as Petőfi napja – nosztalgikus rekviem (Petőfi-rock) c. legendás színielőadás jut eszembe a 150. évfordulóról (Szegedi Egyetemi Színpad; Paál István rendezése azt mutatta be, hogy Petőfi protopunk volt), vagy Tarr Béla későbbi, Utazás az Alföldön c. kísérleti videója, amelyben a Sátántangó Krisztus-figurája, Víg Mihály játssza a költőt. Abban is egészen biztos vagyok, hogy a jövendő magyar filmtörténetben nem Rákayé az utolsó Petőfi-film. (Az említett közönségtalálkozón például megtudtam, hogy Hajdu Szabolcsnak is volt a kétezres évek végén Petőfi-filmterve, de attól végül az akkori nemzetieskedő széljobboldal előretörése miatt elállt, pedig akkor még támogatást is kapott volna. Igaz, nem hatmilliárd forintot.)

Ha valamilyen formában meglátom Rákay Kálmánt (Philipet), akkor mindig egy kistermetű porcelánkutya jut az eszembe, egy zsűrizett nipp. Huszonév előtti zenetelevíziós hülyegyerekből lett tömegszámlálási zseni, majd influenszer, aki nem kozmetikai cikkeket, hanem politikai terméket reklámozott és reklámoz. Hübrisze, becsvágya és pofátlansága megnyalja az ég alját – de szó szerint, nem kaptam levegőt, amikor megláttam, hogy mozgóképének reklámját drónokkal írták az égre a Duna fölött –, lenyilatkozta, hogy „mindenkinek hazafias kötelessége” megnézni ezt a mozgóképes dolgozatot, amelyre minden idők legmagasabb, fent részletezett magyarországi filmköltségvetését sikerült összekalapálni, noha a 200. Petőfi-évfordulóra, 2023-ra a big budget ellenére sem sikerült elkészülnie. A díszbemutatóra kivonult a teljes Megafon-siserahad, a kormánybulvár origo.hu médiatörténeti jelentőségű mondatot írt le a főszereplőről – „Berettyán Nándor döbbenetesen hasonlít a költőre, bár valójában nem tudjuk, pontosan hogyan nézett ki Petőfi”, az erdélyi transtelex.ro szerint pedig „ahogy az Elk*rtukról, úgy a Most vagy soha! c. Petőfi-filmről sem kell lemaradniuk az Erdélyben élőknek: március 15-től látható lesz a film – közölték az MTI-vel a vetítések szervezői, a Taylor Projects és a Vándormozi. Az alkotást a magyarországi premier hetében Nagyváradon, Temesváron, Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is vetítik a mozik, de olyan partiumi és erdélyi településekre is eljuttatják a filmet, ahol nincs mozi. Ilyenek a többi között Székelyhíd, Nagyszalonta, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely és Székelykeresztúr. A vetítések kezdési időpontja 18:48 perc lesz.” Kolozsváron töltött éveim idején plázamoziban láttam az Ambrus Attiláról (a „Viszkisről”) készült Antal Nimród-filmet, Banditul Whisky címen, és bizony megdobban Erdélyben a szív, ha magyar filmet lát az ember moziban. Biztos most is megvan a jó érzés. Azt is írta még a Transtelex, hogy „a film rendezője Lóth Balázs, forgatókönyvírói Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk. Producerei: Fülöp Péter, Csincsi Zoltán, Kriskó László és Rákay Philip. Operatőre Dobos Tamás, zenéjét Gulya Róbert szerezte. Rákay nemrég hosszú interjút adott a filmről, amelyről azt mondta, nem hiszi, hogy Orbán Viktor elmegy a bemutatóra, de azt tudja, hogy a miniszterelnök szereti a filmeket és színházba is szeret járni, csak kevés ideje van rá. Rákaynak egyébként ez az első nagyjátékfilmje producerként.” 

Ilyen előzmények után fizető nézőként nagy várakozásokkal ültem be a moziba. Producer barátnémmal mentem, a Művész Chaplin termében mi, veteránok jelentősen csökkentettük a hét néző átlagéletkorát. Ő is készült Petőfi-filmre, kutatómunkáját, treatmentjét lenyúlta a Filmintézet, végig azt sasolta a moziban, milyen részletet használtak fel egy az egyben. A jogi eljárás plágium miatt a közeljövőben várható. Az Elk*rtuk c. mozgóképipari terméket is megnéztem a nyitónapon, mondják is rám, hogy perverz vagyok és Sacher-Masoch a boldog ősöm; én inkább kíváncsinak mondanám magam, és meg kell vallanom, hogy az Elk*rtuk párját, a Blokádot már csak házimozis keretek között sikerült megtekintenem, akkor is harmadik nekifutásra. Mert bármennyire undormány rezsimeket szolgáltak is, azért Riefenstahl és Ejzenstejn mozgóképes értelemben zsenik voltak. Maradjunk annyiban, hogy Rákay nem az. Pedig telivisítozta a kormánypropaganda lelőhelyeit, hogy ilyen film még a büdös életben nem készült a magyar vászonra a magyar történelemről: sem Várkonyi Zoltán Egri csillagokja, sem a Jókai-filmjei, sem pedig a nem kicsivel magasabb művészi színvonalon megvalósult történeti tárgyú Jancsó-életmű nem az. Hübrisz, becsvágy és pofátlanság: a szinte ezredannyi költségvetésből készült Hajdu Szabolcs-film, a Kálmán-nap ezerszer mond el többet a mai valóságról, mint a történethamisításra mindig hajlandó NERita Kulturkämpfer-brigád összegzett életműve nemzeti nagyjainkról.

E sorokat röviddel azután rovom, hogy kijöttem a moziból, még tart a sokkhatás. Elég határozott elképzeléseim vannak arról, hogy mi egy film – elég sok komoly és jó embertől tanulhattam ezt. Amit láttam, nem film, jó esetben mozgóképipari politikai terméknek tudom tartani. Sok alkotás jutott eszembe közben, a hajdani jugoszláv Sutjeska (Az ötödik támadás) c. partizán tematikumú alkotástól a Gyarmat a föld alatt c. magyar szocreálig. Előbbiben, mondjuk, Richard Burton játszotta Titót, utóbbiban pedig hasonló vehemenciával harcoltak „Brüsszel” és „Amerika” ellen, mint Rákay. Ez a mű a jelentős pillantások és tekintetek műve. Ismeretlen szereplők ismert történelmi személyiségeket megjelenítve nagyokat néznek brutális zenei aláfestés mellett. Operettdramaturgiát látunk – Szente Vajk forgatókönyvírói részvétele mellett ez nem meglepő –, Rákay pedig beleugrik a nagybőgőbe – nem kicsit, nagyon, és böszmén. Azt eddig is tudtuk, hogy az önérdek mellett a rossz ízlés a NER legfontosabb habarcsa. Ebben itt sincs hiány, fociöltöző-hangulat, enyhén mizogén nőábrázolás, gyerek, szőrös állat, gonosz nyugati – ami kell. Az állapotos Szendrey Júlia kergetőzése egy kékfestőműhelyben a budai várban az áruló Gólem Farkasch-sal (sch!)? Gyerekek felállnak a végén a Múzeum lépcsejére, mert átvették a stafétát? Csajozós Vasvári? Jászberényi Gábor és galerije a megigazuló nehézfiúk a New York bandáiból? Nagy látványt ígértek, de szépiába hajló nackó dagályt kapunk, és ez a dagály is a film 70 százalékában beszorul egy sarokba. Humortalan paródiává váló nemzeti hab? „Túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze” – nyilakozza Kálmán elősértettségi állapotában. „Megkockáztatom, magyar filmbe talán soha senki nem fektetett ennyi energiát. És ez nem pusztán pénz, hanem emberi hozzáállás kérdése. A katarzist haladárék ódivatúnak gondolják, mi viszont örök érvényűnek.” Haladárék nem a katarzist tartják ódivatúnak, hanem az olcsó, ám politikailag jól beárazott giccset. Azt már Apáti Bence, a publicisztika balett-táncosa mondja, hogy „a »merjünk kicsik lenni« képviselőinek, az öngyűlölő magyaroknak, a fikacsászár libsiknek persze nem tudom jó szívvel ajánlani a filmet”. Én meg – úgy is mint fikacsászár libsi – senkinek nem ajánlom ezt a mozit, mert rossz, két órával megrövidíti az életet, buta és dagályos, a rossz ízlés emlékműve. De nem a camp – leegyszerűsítve: olyan szar, hogy már jó – értelmében vett emlékműve, hanem igazi szar. Amiben az a fájdalmas, hogy a költségeiből kb. ezer Hajdú Szabolcs-féle Kálmán-nap készülhetett volna, olyan film, ami magyar filmkultúrát teremt, nem kistérségi szinten megvalósított gigapropagandát. 

– vágvölgyi –

Fotó: Artner Sisso

Ajánlott cikkeink

Megtisztult a Pöttyös utcai metrófelszín

2024. december 6.

Terelések és lezárások vasárnap a Fővám tér környékén, a villamosok sem közlekednek

2024. december 6.