Aki szeretne kánikula idején meghökkentő, szinte abszurd trash románcot nézni, megváltozott Oscar-díjas színésznővel és Kennek maszkírozott híres férfiszínésszel, annak mindenképpen ajánljuk az idei Netflix-nyár eddig legnézettebb filmjét, a Családi affért (Family Affair).
A Netflixet azért szeretjük, mert új értelmet adott a tévézésnek, felvidítja a hétköznapokat, és azon kívül, hogy olcsó mozizás, meg csak a konyháig kell kimozdulni a dög melegben a koktéljégért, sokféle műfajból és minőségi műsorok közül lehet választani.
Például amerikai vígjátékot, amelyet Richard LaGravenese rendezett és Carrie Solomon írt, a főbb szerepekben pedig Nicole Kidman, Zac Efron, Joey King, Liza Koshy és Kathy Bates látható. Pazar, gondolhatná az ember, ahogy én is azt gondoltam, egy darabig. De ne rohanjunk előre.
Lássuk, mit köszönhetünk az általunk oly nagyra becsült forradalmi streamingszolgáltató júniusi topnézettségű filmalkotásának.
Hétköznapi cím, kissé szirupos, teljesen kiszámítható történet, egészen színtelen karakterekkel, némi humorral. Középkorú, elismert írónőről szól a történet, aki tizenegy éve özvegy, a lányával él, és beleszeret egy sokkal fiatalabb szupersztárba, akinek történetesen a lánya az asszisztense. Röviden az a film morális tanulsága, hogy miért ne történhetne ilyen, hiszen a szerelem az szerelem, love is love, de oda kell figyelni azoknak a lelkére is közben, akikkel rokoni kapcsolatból kifolyólag együtt él az ember.
A téma érdekes, hiszen a generációk közötti konfliktusok valós problémáit veti fel, és nem árt foglalkoznunk ezeknek a megértésével, áthidalásával. A Netflix-filmek és -sorozatok mindig jó szakértői háttérrel készülnek, valós kérdéseket vetnek fel, megoldásokat kínálva, társadalomjobbító szándékkal. A szolgáltató elévülhetetlen érdeme, hogy olyan országokban is elérhető, ahol súlyos demokráciadeficit van. A magyar oktatási rendszer hiányosságait például a szexuális felvilágosítás terén simán pótolják az olyan, fiataloknak szóló sorozataik, mint a Sex Education című. Tanárok, diákok és szülők is tanulhatják általa az önismeretet. A dokumentumfilmek pedig olyan szerteágazó műveltséget nyújtanak a világról, hogy iskolába sem kellene menni, mert ott csak visszafejlődik az ember ehhez képest.
Na de vissza a streamelt románchoz. Nicole Kidman alakítja Brooke Harwoodot és Zac Efron a szuperhősfranchise sztárját, Chris Cole-t. Brooke 24 éves lánya, Zara, akit Joey King játszik, a filmsztár sokat látott személyi asszisztense: nulla-huszonnégyben rendelkezésre áll, időpontokat egyeztet, és még a szakítós randikra is ő készíti elő a vigaszajándék gyémánt fülbevalót. Zara nagyon jól látja, mennyire önző és béna a főnöke, de nem mond fel, mert reménykedik benne, hogy segíteni fogja a karrierjét. De hiába vár, így végül mégis felmond. Még mindig az anyjával él, Brookkal, Chris pedig elmegy hozzájuk, hogy visszakönyörögje a munkába Zarát, hiszen mozdulni sem tud nélküle. Ám Zara helyett az anyját találja otthon, beszélgetnek, iszogatnak, aztán egymásnak esnek, Zara pedig rajtakapja őket, amikor hazaér.
Innen bonyolódik a történet, illetve klisékkel operál. Szakítás, Zara mindenkivel megígérteti, hogy nem találkozik a másikkal, közben az anyját is félti a szívtipró pasastól, akit jól ismer, de más oldaláról, Chris Cole szerelmes lesz és megjavul, aztán elbizonytalanodik, de túlteszi magát az önbizalmi válságon, lehet okos és szép nője is, aki nem a rajongója. Stb. Ott van még Leila is (Kathy Bates remek alakítása), a halott férj anyja, az anyós és nagymama a mesebeli segítő szerepében, aki folyton azt hajtogatja, hogy mindenki megérdemli a boldogságot, éljen a magánélet, a korát meghazudtolva ő is randizik.
Lehetne érdekes és fordulatos a film, csak mégsem az. Vannak érdekes és vidám pillanatok, éles meglátások: a filmipari környezet a forgatókönyvírónak otthonos, fürdőzik is benne kritikusan és szellemesen. A film a filmben jelleg miatt sokszor bele is éli az ember magát, hogy az amerikai filmipar paródiáját látja. Csak épp a fő csapás, a hétköznapi dráma hiteltelen mellette. Bár, ha azt nézzük, hogy a showbizniszben dolgozó szépfiút egy showbizniszben dolgozó szépfiú alakítja, aki a Baywatch 2017-es újraforgatása miatt tisztára David Hasselhoffra gyúrta az arcát és a testét is, valamint a fiatalosnak tűnni akaró középkorú nő valóban olyan Oscar-díjas színésznő, aki az arcát húsz évvel fiatalabbra torzíttatta, és valóban fiatalosnak akar tűnni, akkor stimmel a dolog. Filmbeli kapcsolatuk lehetne esztétikus, ám a heves egymásnak esés, csókolózás sem sikerült hitelesre. Kár, mert az életben tényleg bárki szerelme lehet esztétikus, harmonikus, itt pedig azt látjuk, hogy nem, merő modor és önáltatás, a személyiség, a színészi játék hozzátorzul a mesterséges külsőhöz. Pont a nagyon fontos arcmimika esik ki a kifejezőeszközök sorából.
Számomra ez volt a legnagyobb tanulság ebből a filmből. Brutális az amerikai filmszínésznők élete. Muszáj fiatalosnak maradniuk, különben nem hívják őket a középszerű, sokat fizető filmek. A fiatalításnak viszont, ahogy minden varázslatnak, ára van, a színészetüket áldozzák fel a plasztikai szépség oltárán. Nicole Kidman színészete tényleg oda van, és ő nem csinál ebből viccet, ezért ez drámai. Az sem vigasztaló, hogy az utolsó jelenetek vállaltan karácsonyi giccsesek, túl vannak tolva rendesen, vissza lehet térni a paródiateóriához. Lehetne, bár egy vallomás igazi mélypontja a nem hétköznapi szerelmes kapcsolat hitelességének, meg a filmének is: itt nem volt pszichológus szakértő, ahogy lenni szokott. Úgyhogy végtére is csak magunkban bízhatunk. Gondoljuk csak azt, hogy ez az egész paródia, és akkor jól szórakozunk, nem dühöngünk.
Vagy válasszunk másik filmet, limitált szériát a nyári hétvégi lazuláshoz, mert a választék pazar, és nem mindig az a legjobb, ami a legnépszerűbb.
Artner Sisso
Fotó: Tina Rowden / Netflix