Roncsfilm a Ferenc téren

„Szomjas és Grunwalsky pontosak, mint egy feljelentés: név, cím, rendszám és a többi. A Roncsfilm ismerős vidékre, ismerős emberek közé tereli nézőit. Megint ugyanott járunk. Ahol életforma a könnyű testi sértés, ahol naponta méretik s találtatik könnyűnek a vér (inkább veszik, mint adják). Errefelé tényállásokban fogalmazódik meg a világ, a helyszín – tetthely, az élet – helyszínelés. […]

Történelmi filmet látunk. Másnaposat persze megint. A Sky melletti gomb az élet tanítómestere, a CNN. És újra dűl a fal. 1989, kamaszkorunk legszebb (és menthetetlenül legutolsó) nyara. Nagy évünk volt az nekünk, s ha legjobb napjainkban is ilyen nyomorultak, ezredszer is átverhetők voltunk, persze, hogy csak a dac marad. Válaszunk a világnak: még egy könnyű testi sértés. Mi van, ha győztünk? – kérdi a film alcíme. Ki győzött?! Anyád! – valahogy így, haragban a világgal, de beletörődve a megváltoztathatatlanba.

A változás – ha van – máshol van. Itt vége is lenne a filmnek, de a szomorúságba sepedés meg a ránk mért röhögtetés szinte észrevétlenül feszültséget kelt bennünk, még utoljára izgalomba jövünk. Hátha ez itt a suspense… Történni fog még valami, valakinek még meg kell érkeznie…

S megjön Ő, gázzal töltött ballon, orwelli zeppelinként lebeg a Szigony utcai lapály, a magyarországi alföld felett: a könnyű testű sertés. Közülünk való, ismeri kínjainkat, érti a szót a kocsma tűzfalán. Szállj csak, szállj, saslelkű sertésünk, vidd hírül a távoliaknak, élünk, vagyunk még, mi, Szigony utcaiak” – írta kritikájában Turcsányi Sándor 1992-ben a szeptemberi Filmvilágban.