Bármelyik pillanatban: a Káosz a Stúdió K-ban

Mi történik, ha a hétköznapjainkat nemhogy nem ragyogja be a napfény, hanem épp ellenkezőleg: időről időre rémálomnak tűnnek, ráadásul a hozzánk közel állók tapasztalatai is nagyon hasonlók?

Mika Myllyaho kortárs finn drámaíró–rendező Káosz című fekete komédiájának három, harmincas-negyvenes éveiben járó barátnő áll a középpontjában, akiknek az élete sehogy sincs rendben, a bomba bármelyik pillanatban robbanhat. És robban is.

Sofia, a 46 éves, visszafogott, halk szavú általános iskolai tanárnő (Nyakó Júlia játssza tetőtől talpig bézs öltözetben) mutatja be az előadás elején a többieket, akikkel rendszeresen egy kávézóban beszélik meg a problémáikat. Ő maga nemrég temette el az anyját, és aggasztja, hogy az új igazgatónő titokban be akarja záratni a munkahelyeként szolgáló iskolát, amiről egyelőre senki sem beszélhet. Két barátnője egymástól teljesen eltérő személyiségű testvérpár: a partnereit gyakran váltogató Julia (Homonnai Katalin vastag fekete keretes szemüvegben jelenik meg előttünk) pszichoterapeutaként praktizál, Emmi pedig, a szókimondó, gyakran ironikusan megnyilatkozó újságíró (az őt játszó Kakasy Dóra többnyire kócos és zilált) alkohol- és gyógyszerfüggőséggel küzd, és a gyereke felügyeleti jogáért harcol.

Különböző típusok, de a nehézségeik, kríziseik mindenki számára ismerősek lehetnek. Ami közös, a depresszió és az elveszettség érzése, legyen szó súlyos munkahelyi problémáról, párkapcsolati és más függőség(ek)ről, viselkedési zavarról, kényszerességről vagy az elköteleződés képtelenségéről. Ahogy a színlapon is olvasható, „a modern világ összes bajával” lépnek elénk a káosz kellős közepén (ezt erősítendő az előadás kezdetén a színpadon elhelyezett táblán olvasható „Wonderful life” feliratot egy ponton áthúzzák, hogy helyette a „Káosz”, illetve a „Don’t panic” kerüljön oda). Egymást váltva narrálják a darabban bemutatott történeteiket: sírnak és kiborulnak, időnként énekelnek, vagy iskolai ünnepségen mondanak a kendőzetlensége miatt kínosra sikerült beszédet.

Noha abszurditásukban is hétköznapi jelenetekről van szó, a történetek átkötése minden esetben „a következő fordulatot vették az események” szöveg. Mintha a szereplők az életük szokványosságát igyekeznének cáfolni. Holott a darab vége felé el is hangzik: „nem történt semmi, semmi említésre méltó”, amiben ugyancsak benne van e figurák esendősége, tragikomikuma. Lassan kirajzolódnak az iskolai rendszer nem is annyira rejtett hibái, és az emberi – elsősorban férfi és nő, házastársak, barátok és testvérek közötti – kapcsolatok fokozatos eróziója is, ami visszafordíthatatlan események kiindulópontjaként is szolgál. Például a kétségbeesés szülte tettlegességnek: a halk szavú Sofia egy tanítványa apjának orrát töri el – azért, mert úgy véli, az vele szemben nem megfelelően viselkedett, Emmi pedig a férje aktuális szeretőjének a fejét veri szét a bárpulton egy luxushajóúton, ahová a házaspár azért megy, hogy megmentse a kapcsolatukat.

A kevés, de a szereplőkhöz jól passzoló tárgy (a székeken és a mikrofonokon túl három női táska, koktélospohár, borosüveg) a Diego de Brea tervezte minimalista színpadképet – különösen a függőségek, Emmi figurájára vonatkozóan – önmagán túlmutató, szimbolikus jelentéssel ruházza fel. A darab, azon túl, hogy fokozatosan a néző elé tárja a középkorúság felé tartó nők – egyszer humorosan abszurd, máskor fájdalmas – élethelyzeteit és kríziseit, azzal a kérdéssel is szembesít, vajon megmenthető-e a barátság vagy a testvérek közötti kapcsolat, ha már minden szétrobbant körülöttünk.

Gáspár S. Anna

Kiemelt kép: Homonnai Katalin, Kakasy Dóra, Nyakó Júlia; Fotó: Slezák Zsuzsa

(Megjelent a 9 magazin 2024. februári számában.)