Szigorúan ellenőrzött nosztalgiavonatok – filmkritika a Kék Pelikanról

Csáki László rendszerváltáskori doku-animációja egyszerre nosztalgikus kordokumentum és precíz látlelet a magyar néplélekről.

Az olyan agresszívan magyarkodó mozik, mint a Hadik (2023) vagy legújabban a Most vagy soha! (2024), bénító erejű cinematikus rettenetek, amelyek a fekete öves kárörvendők és a nehézsúlyú filmes katasztrófaturisták paradicsomát jelentik.

Meggyőződésem, hogy Csáki László első egész estés animációs filmje, a Kék Pelikan (magyar mozipremier: április 4.) magyarabb, mint a Hadik vagy a Most vagy soha!: mélyebbre ás a néplélekben, és merev pozőrködés helyett lezser játékossággal, remek humorral, ugyanakkor nagy pontossággal mutat meg valamit a magyarok lebírhatatlan szabadságvágyából és a szürkezónákat kedvelő, stikában minden akadályt agilisan kikerülő mentalitásából. Ráadásul mindezt nem hatalmas költségvetéssel és még annál is hatalmasabb propagandakampánnyal éri el, hanem minimálbüdzsével és egy kis, ám annál lelkesebb és elhivatottabb stábbal (köztük Csáki saját tanítványaival a Budapesti Metropolitan Egyetemről).

1988-ban indulunk, amikor már lehet itthon világútlevelet igényelni, de a csóróság megakadályozza a fiatalságot a Nyugatra utazásban. Itt kerül be a képbe három ifjú cimbora, Petya, Laci és Ákos, akik vásárolnak egy silány minőségű, hamis vonatjegyet. Ám a felhasználása helyett úgy döntenek, gyártanak maguknak jobbat: elkezdenek otthon barkácsmódszerekkel kísérletezni, és kifigyelik a pályaudvarokon, hogyan működik a nemzetközi jegykiadási rendszer (innen a film címe: a leggyakrabban használt indigó neve Kék Pelikan volt). Ennél többet nem is érdemes elárulni a cselekményről, ugyanis játékfilmes dramaturgiája van ennek a sodró lendületű, sziporkázóan szellemes animációs dokumentumfilmnek, amely a tényleges jegyhamisítókkal, a hamis jeggyel utazókkal, az ügyre kirendelt rendőrségi nyomozóval és egy szakértő MÁV-tisztviselővel lefolytatott interjú hanganyagát váltogatja a fiatal szinkronszínészekkel megelevenített, fikciós jelenetekkel. Igen kreatív hibrid ez, nem is nagyon van magyar hagyománya (a kevés kivétel között Kovásznai György egyes animációs rövidfilmjeit lehetne citálni), sőt, külföldön sem gyakori praxis (vö. Persepolis, 2007; Libanoni keringő, 2008). Formailag is kísérletező kedvű a rendező, hiszen 2D-s animációt vegyít Super 8-ra rögzített, élőszereplős betétekkel, továbbá van benne bőven filmes pastiche (popópecsételés à la Szigorúan ellenőrzött vonatok, meztelen nő a kirakatban à la A kis Valentino), zenéjében pedig évre pontosan követi a kurrens magyar előadókat a Kispál és a Borztól a Bonanza Banzaion át a Hiperkarmáig. Hogy ez mennyit mond a mai magyar Z generációnak, azt nem tudom, mindenesetre a „Vegyes mix” címkét viselő audiokazettába dugott ceruza ismerete nélkül is kiválóan működik mind a vízválasztó időszakot bemutató kordokumentum jelleg, mind pedig a life hacker néplélektani vonulat. A Kék Pelikan olyan üdítő jelenség a magyar filmben, mint a Zanox – Kockázatok és mellékhatások (2022) volt annak idején: ott van a hamisítatlan couleur locale, ott van a markáns káeurópai vibe, ugyanakkor külföldön is értelmezhető, és lehet hozzá intenzíven kapcsolódni (fiatalság, punkság, kollektív szabadságélmény, egy új korszak kezdete). Emelem kalapom!