Variációk témákra – az OFF Biennálé 2025 Vészfrekvenciák című kiállítása a Bakáts Bunkerben

A több mint tíz éve működő OFF Biennálé mára kis hazánk legnagyobb független művészeti rendezvényévé vált. Az idei rendezvénysorozat is több izgalmas kísérleti tárlattal fogadja látogatóit.

A Bakáts Bunkerben helyet kapott Vészfrekvenciák kiállításának egyik alkotása, az Ukrajnában alakult Open Group Repeat After Me II című háborús karaoke-videójának áttetszően egyszerű a koncepciója, elbeszélésmódja kristálytiszta, dramaturgiája pedig minimalista eszközkészlettel is katarzist képes elérni. Mert a dramaturgia egyszerűségében is rafinált, és nem lehet megúszni, hogy puszta befogadóként szemléljük, olvassuk és hallgassuk a történeteket, hogy ne vonódjunk be abba, amit látunk, hallunk és elismétlünk.

Az alkotás eredetileg a 60. Velencei Biennáléra készült. Ugyan a címbe is foglalt repetíció alapvető szervezőelve a szerkezetnek, a dramaturgia és a narratíva mégis inkább a variációk egy témára klasszikus zenei műformáját idézi. Ahogyan Marta Czyż megfogalmazta: „Az ismétlés segít emlékezni olyan dolgokra, amelyeket nem akarunk elfelejteni. A […] Repeat after Me II kiállításon az ukrajnai háború civil áldozatainak/túlélőinek elbeszélései láthatók és hallhatók, megosztják velünk tapasztalataikat. Újraalkotják a fegyverek fölidézett hangjait, hogy utánuk ismételjünk. Átadják a túlélés eszközeit, de a traumát is, amely egész életükben velük marad.”

A kamera lencséjébe beszélő fejek fegyvernemet választanak (Forpost, Eleron-3, Orlan-3, Lancet-3 drónoktól kezdve az X-22 vagy a szép nevű Iskander-K cirkálórakétákon át egészen a jó öreg AK-47 aka Kalasnyikovig), amelyekről aztán írott szöveges technikai információkat, majd elbeszélt egyéni történeteket kapunk, végül megtanítják nekünk a nyelvüket. Mert félreértés ne essék, nem pusztán karaoke, hanem idegen nyelv tanulása is ez – az emberi nyelveken értelmetlennek ható hangok onomatopoetikus (hangutánzó) minőségre, életre-halálra menő jelentőségre tesznek szert.

Tuan Andrew Nguyen kétképernyős kisfilmjében (The Sound of Cannons Familiar Like Sad Refrains) viszont szó szerint átveszik a szót a fegyverek, pontosabban egy csalódott és hitehagyott bomba mesél nekünk a vietnámi háború óta eltelt évtizedekről. Egy UXO (unexploded ordnance), azaz föl nem robbant löveg beszámolóját halljuk, a kudarcot vallott bombaperspektíva elbeszélésének groteszkségét finoman ellensúlyozza és egészíti ki a jobb oldali képernyőn látható lassú, poetikus fölvétel a bomba temetéséről, valamint föld alatti „hatástalanításáról”, vagyis detonációjáról. A rövid filmet záró négy-öt percben, amikor is fölcsendül a film címét is megihlető, hatvanas évekbeli vietnámi dal, sikerül azt a mesterfogást is elérnie a körmonfont rendezőnek, hogy valami empátiaszerű érzés kapirgálja alattomosan belsőnket – de nemcsak a valaha volt legnagyobb légicsapás áldozatai, hanem a kudarcot vallott bomba iránt is.

A dokufikciós keret szerint szintén nem ember beszél Lawrence Abu Hamdan The Diary of a Sky című, Libanonban játszódó filmjében sem – ahogyan a cím is sugallja, a libanoni légtér ege mond hosszas litániát saját szétszabdaltságáról, különös tekintettel a hangokra és zajokra. A képanyag itt a minimalizmuson túl még igen roncsolt is, hogy annál jobban kiélezze a videó a figyelmet hangokra, szavakra és zajokra. Kérdés marad, hogy az elbeszélő figurájának mi lehet a viszonya a benjamini történelem angyalához, aki vagy ami, mint ismeretes, a haladás viharos ellenszelétől tehetetlenül emelkedve tekint le a növekvő katasztrófahalomra. Blixa Bargeldnek sikerült még a kétezres évek elején egy emlékezetes dalszövegben összefüggésbe hoznia ezt az alakot az eget szétszabdaló repülőkkel: „Im zerschnitenen Himmel von den Jets zur Übung zerflogen hängt sie mit ausgebreiteten Schwingen…” (Blixa Bargeld, Einstürzende Neubauten).

Páll Tamás Rumble (Moraj) című audiovizuális esszénovellájában egy dokufikciós térben és időben még tágabbra nyitó ablak beszél hozzánk, hogy folytatódjon az egyébként minden poszthumán klisét gondosan elkerülő, ember előtti és utáni fokalizációs és narratív stratégiákat bevető munkák sora. A történet fő ágense egy alapelem, a lítium. Ennek a fenyőfával azonos anyagsűrűségű, éterien fénylő fémnek a kitermelésével, az általa és belőle előállított árukavalkád jelentőségére való utalással ábrázolja a történet, hogy az ember hathatós közreműködése, „munkája” révén átalakított világ dologi viszonyai hogyan kerekednek az ember fölé, és hogyan uralják fetisisztikus-spektakuláris-technológiai módon, a maguk teljességében az emberi viszonyokat, hogy végül valószínűleg meg is semmisítsék azoknak a lehetőségét. A lezárás ugyan ambivalensen fölvázolja egy szürreális ellenállási mozgalom passzív-rezisztens szerveződését, de alapvetően az sejlik föl, hogy itt már a táj sem a mi tájunk, bárki legyen is az a „mi”. Ám, ahogy megfontolandó filozofálásai közben az elbeszélő elejti egy megjegyzésében: ahhoz, hogy lebontsuk a világot, előbb eggyé kell válnunk vele.

Jeneses Ádám, Kophelyi Dániel és Krasz Ádám munkája az OFF-Biennálé fölkérésére, és a Bakáts Bunker légópincéjének leghátsóbb kis termének akusztikai-atmoszférikus viszonyait hasznosítva, azokhoz illeszkedve készült. Az emberi hallótartomány határait szub- és ultrahangok irányában is megcélozva egy pszichedelikus teret sikerült kialakítani. Az akusztikai viszonyokra érzékenyebben hangolódó látogató így legalábbis empatikusan, de valójában az érzékekig is hatolóan fölidézheti magában a történelmi vagy akár kortárs kínzások áldozatainak és elkövetőinek tapasztalatát.

Mindenesetre én ezt követően még egyszer visszamegyek az OpenGroup szobájába, a legnagyobb térbe a Bakáts Bunkerben.

Odaállok a mikrofon elé a képernyővel szemben, és ismétlem utánuk.

És akkor vissza az elejére. A bejáratnál Nikita Kadan társadalmi hangszobra a szavakkal kifejezhetetlent ábrázolja – itt azonban el kell olvasnunk a leírást ahhoz, hogy értsük a koncepciót: egy második világháborús kollektív passiótörténet performatív-akusztikai újrajátszásáról van szó.

A térbe és témákba való bevezetés egyúttal nemcsak az épület, hanem a kerület és a város történetébe is belehelyezi a tárlatot: a két kurátor, Molnár Veronika és Székely Katalin a ferencvárosi és budapesti második világháborús viszonyokat bemutató dokumentumfotókat, propagandafilmeket válogatott a Blinken OSA archívumából. Csak hogy még jobban tudjuk, hol vagyunk – egy légóvó pince helyiségeiben, és néha ugyan áthallatszanak a szomszédos szobából is zajok, zenék vagy hangok, összességében a kurátorok sikerrel érték el, hogy ennek a gondos kézzel összeállított és létrejött tárlatnak minden egyes elemére koncentrálni tudjon a fogékony látogató – még ha nem kizárt is, hogy próbára teszi őt ez a feladat.

Lengyel Zoltán

Címlapfotó: az Open Group Repeat After Me II című videója a kiállításon

Fotó: Stépán Virág

A tárlat június 15-ig minden nap ingyenesen látható 9 és 19 óra között a Bakáts Bunkerben. A hosszú finisszázson több izgalmas esemény is lesz.