Menjél messzebb – térélmények Külső-Ferencvárosban

Át a Könyves Kálmán körúton, majd a gyalogos-aluljárón megváltozik a lépték. A Gyáli úton nyílik a tér, Külső-Ferencvárosban ez az alapélmény: hol vertikálisan, hol horizontálisan tetszik lazább szerkezetűnek.

A MÁV-telep, amelyet az ország legnagyobb rendező pályaudvara építőinek építettek – ma egzotikus ötletnek hangzik –, kis mesevilág, valami félreértés folytán néhány helyen cseppet elhagyta magát. Ha minden olyan lenne itt, mint néhány utcaszakasz, ahol a házak előtti virágágyásokban hajladoznak a sárga kúpvirágok – a vidéki nyugalom és rendezettség jelképei évtizedek óta –, az nem lenne valóságos, hiszen az elmúlt bő száz év nyomot hagyott – ilyet is, olyat is.

A használtbútor-bolt előtt akkora tér és nyugalom van, mint egy helytörténeti kiállításon, amit nem hájpolt fel valamilyen turisztikai kampány, muszáj benézni. A mértani rendbe rakott bútorok közt jókora idő- és osztálytávolságok – egy igazságosabb társadalomban ez unalmasan egyenletes lenne. Itt nemcsak adják, de veszik is a lakberendezési tárgyakat. Van néhány darab, amit pár kilométerrel beljebb antiknak mondanának, de itt nem vacakolnak ilyesmivel. A bejárat mellett pedig olyan kempingasztalok és -székek vannak, amelyek pont befértek egy Wartburg csomagtartójába.

Visszakanyarodva a Zombori utcába, a gyalogosrámpa felvisz a betonnégyzetekkel kirakott kis közökhöz: Szemafor, Vasbakter, Váltó, Víztorony, Töltés és Szerelvény köz. A vasutas szülők gyerekei alighanem az oviban is ilyen jelek közül választhattak. Itt bóklászva át lehet élni, hogy a magyar romantika korát a magyar királyi vasút romantikájának kora követte. Ezt a hat utcácskát mintha a Grimm testvérek találták volna ki. A legmesésebb maga a víztorony, nem akarom elhinni, hogy egy telken áll. Rákeresve látom a képeken, milyen belülről: semmilyen, de nem baj, így lehet okoskodnom, hogyan kellene átalakítani. A rámpa magasabb pontjáról be lehet látni a Máltai hajléktalanellátó telepére, ami majdnem intim térélmény, hiszen kerítéssel láthatatlanná tett helyre belesni az. Persze semmi különös nincs ott, a szomorú rendezettséget járja át a hőség.

Az Aszódi és Táblás utca is kihalt, a köztük lévő utcácskákban aranyosan sorakoznak a zárt sorú kisházak az apró, változatos előkertekkel. A Füleki utcai kisboltban a vidéki gyerekkoromba lépek, csak akkor színes szalagok lógtak az ajtókról, legyek ellen, most vastag és széles, átlátszó, hőszigetelő szalagfüggöny. Gyümölcs nincs, jégkrém van – biciklin kitart az Illatos útig.

Innen már üzemek vannak, gyárak, a tér olyan tág, mintha a lassan közlekedő kamionok játszótere lenne. A Soroksári felé ugyancsak hatalmas építőipari telepek sorakoznak, de a „frissbeton”-gyárral szemben van egy „oxigén- és alvásterápiás bemutatóterem” is. Elképzelem, hogy az egykori, majd folyamatosan változó, de mégiscsak iparvidék peremén, a tömeges nincstelenség elmúlt és velünk élő szenvedését hordozók mellett mennyire elkél egy jó terápiás alvás.

Megyek a Soroksárin, a beton visszasugározza a hőséget, most már a Dunához akarok lejutni, megnézni a part terét, a dalai lámáról, Hszie Si-kuang püspökről és az ujgur mártírokról elnevezett utakat. A Tagló utcánál megyek át, na igen, az utcaneveken is van mit gondolkodni. A hátam mögött egy tágas városrész zárja magába a százhúsz hektáros rendező pályaudvart, határozottan perspektivikus.

A folyóág partja most magas, körben az elvadult cserjéstől olyan a táj, mintha messze lennék, nem Pesten, bár látom a zsilipnél az elzárt építési területet, a Kvassay hidat, meg mögötte az atlétika stadion vázát, de sehol senki. Észreveszek egy partra rögzített vaslétrát, kikötői, funkcionális darab, leülök mellé. Nézem a vizet. A város felől egy hetykén elegáns, nyolcvanas nő érkezik, jó harmincéves fürdőruhában, a lenge fürdőlepedőt már kézben hozza, és egy szintén sokat látott nyári retikül van nála. Feljebb ő is leül a parton. Nézzük Csepelt. Egyszer csak egy sportos, nyolcvanas férfi érkezik két kempingszékkel, igen, pont, mint amilyet a használtbútor-boltban lehet kapni, kinyitják, összeölelkeznek suttogva-nevetgélve. Egészen közel ülnek egymáshoz. A nő két kis fémkupicát vesz elő, kecses kis üvegből tölt, jól ráhúzza a kupakot, visszaejti a retikülbe, koccintanak, összehajolnak, nevetnek. A férfi leveszi a pólóját, dülleszti a mellkasát, közben figyeli a nőt, aki mosolyogva csóválja a fejét. Aztán néznek a rozsdás létra felé, és a férfi lengetni kezdi a keresztbe vetett lábát. Értek én a láblengetésből, eltolom mögöttük a biciklit, rám néznek, köszönünk, ülök fel, indulok, hallom, ahogy nevetnek.

– lill –

Fotók: Stépán Virág