A személyes szabadság nevében

Ludassy Mária filozófust, professzort, az ELTE BTK Filozófiai Intézetének tanárát, az MTA doktorát, a József Attila-lakótelep nyugdíjas lakóját távkérdeztük ifjúsága Budapestjéről, a kerületről és a felvilágosodás 21. századi esélyeiről.

9: Budapesten született és nőtt fel. Milyen volt a város „levegője”, milyenek voltak a lehetőségei és a hangulata az ön számára kölyökkorában és ifjúként?

Ludassy Mária: Ha elmondom, hogy hol és merre laktam Budapesten 1944 és 1964 között – amikor a József Attila-lakótelepre költöztünk – akkor a húsz év történelmét mondom el. Szüleim 1941-ben jöttek Erdélyből Budapestre: apám Váradról, anyám Gyergyóból, itt találkoztak az állampolgárságot adó hivatalban. Apám órás és ékszerész volt, kapott kölcsönt, amelyből a Király utca 100. alatt egy kis boltot nyitott, ott laktak az általa készített emeleten, az üzlet felett. Ami 1944-ben jó búvóhelynek bizonyult a két Vogler lány számára, akik ott rejtőztek. Születésem után a szemközti házba, a Király utca 97.-be költöztünk, majd a háború után a Pannónia utca 13.-ba, ami már kétszoba-hallos polgári lakás volt. Itt éltem és kezdtem el az iskoláimat 1952-ig, amikor államosították az órásboltot, és kitelepítettek minket. Betegségem miatt nem vittek azonnal magukkal a szüleim, így kerültem a 9. kerületbe anyai nagynénémhez, az Üllői úti templom melletti házba, amelynek homlokzati részét 1956-ban teljesen szétlőtték. Szerencsére Juci néném a hátsó udvari részen lakott, ami ma is megvan.

A Nagy Imre-kormány alatt visszajöhettünk Bu­dapestre, de a Pannónia utcai lakásban már az az ávós lakott, aki anno kiigényelte, ahogy a legtöbb esetben ez volt a kitelepítések motívuma. Sokat hánykódtunk szörnyű angyalföldi lakásokban, amíg Londonban élő nagynéném segítségével meg tudtuk szerezni a Lobogó utcai lakást, ahol húszéves egyetemistaként végre külön szobám lett. De még az angyalföldi szoba-konyhából is hetente jártam színházba, majdnem minden bemutatót megnéztem a kakasülőről, és a kitelepítés évét leszámítva mindig volt operabérletem, egyetemistaként főleg régizenei koncertbérletem. A 17. és a 18. század minden vonatkozása érdekelt. De volt 20. századi küldetése is a külön szobámnak: Kis János évfolyamtársam vezetésével itt kezdtük el a repülőegyetem előzeteseként azokat az alternatív szemináriumokat, melyeket a hivatalos egyetemi marxizmus–leninizmus órák ellenszerének szántunk. Márkus György tanítványaiként így kerültünk be az úgynevezett Lukács-óvodába.

9: A hatvanas években filozófusként végezni egy nőnek, vagyis filozófusnőnek lenni nagyon menő lehetett. Milyen társaság – baráti, szakmai – vette körbe? Mennyire volt nyitott a világra, a filozófiára a magyar társadalom? Mit kezdtek a hatalommal?

LM: Mivel nem voltam szép, lehettem okos; azaz Kis János mellett a saját kutatási területemen – ami az angol és a francia felvilágosodás – hamar kivívtam publikációimmal a szakmai jelenlétet. A Lukács-iskolában Heller Ágnes szerepe kizárta, hogy nőellenes diszkrimináció legyen. Az én problémám inkább azzal volt, hogy a lényegében funkcionáriusgyerekekből álló évfolyamtársaim előtt el kellett hallgatnom, hogy apám 1949 és 1953 között, illetve 1956 után börtönben volt. Ezért – a Lukács-óvoda szellemi szolidaritása ellenére – igazi barátaim a később megismert ötvenhatosok voltak: Donáth Ferenc és Eörsi István, akikkel a „lényegről” lehetett beszélni. Persze 1968 augusztusa mindnyájunkat egységbe forrasztott. A csehszlovákiai invázió elleni tiltakozás politikai közösséggé tette a lukácsistákat, túl a filozófiai revizionizmuson, és az 1973-as kirúgások a hatalom részéről ezt visszaigazolták.

9: Könyvei, publikációi felsorolására nem vállalkoznék, de útmutatót kérhetnék ahhoz, hogy mikor mi felé fordult az érdeklődése a filozófiában, és ez minek a függvénye volt? Ki és mi hatott ösztönzőleg önre kutatásai során? 

LM: Ha összekötöm az életrajzommal a témaválasztásomat, azt mondhatom, hogy a felvilágosodás filozófiája jelentette számomra azt az értékrendszert, aminek alapján egyszerre lázadhattam a szüleim által megkövetelt katolicizmus és az iskolában kötelező kommunista ideológia ellen, méghozzá a személyes szabadság nevében. Hogy ez a szabadságszeretet velem született hajlam volt-e, vagy a megélt élettapasztalatok következménye – az ötvenes évek börtönlátogatásai, október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésének mámorító élménye, majd a forradalom leverését követő represszió gyűlölete, a hatalommal való megbékélést prédikáló pap megvetése –, azt nem tudhatom. Mindenesetre a francia regények, majd kezdőknek való filozófiai szövegek olvasása korán a felvilágosodás hívévé tett. Rousseau-t először Heller Ágnes adta a kezembe. Aztán az egyetemi éveim alatt Márkus György csodálatos előadásai csak megerősítettek. Közös kedvencünk volt Condorcet, a kritikai racionalizmus és az ezen alapuló emberi jogok eszméjének mártírja, akit a jakobinus diktatúra, a forradalom szabadságeszméjét megcsúfoló rémuralom ítélt halálra. Az egyoldalúságot kikerülendő korán kezdtem foglalkozni a felvilágosodás és a francia forradalom kritikusaival: Edmund
Burke-ről, az emberi jogok elméletének első konzervatív kritikusáról írtam a szakdolgozatomat. Ahogy az angol és francia erkölcs- és politikai filozófia klasszikusainak – Hobbes és Hume, Voltaire és Rousseau, Condorcet és Constant – kiadását követően a francia ultramontán katolicizmus, „az oltárt a trón lábához láncoló” politikai kereszténység gondolkodóival foglalkoztam. Így találtam rá Lamennais személyében a liberális katolicizmus eszmekörére, ami Eötvös József és Deák Ferenc gondolkodására is hatott, és amit sok, a szabadság eszményét elutasító pápai enciklika után Ferenc pápa mintha újra felfedezne.

9: Mely tanítványaira büszke?

LM: 1968 és 1988  között politikai okokból nem taníthattam az egyetemen, holott első, még gyakornokként tartott óráimon rájöttem, hogy ez az én igazi hivatásom. Az ezen időszak alatt írt tucatnyi könyvem – és amit még fontosabbnak tartok: az angol és francia felvilágosodás klasszikusainak kiadása – lényegében ezt a pedagógiai funkciót igyekezett pótolni. Az átlagos szakfilozófusi olvasótábornál szélesebb értelmiségi visszhang ezt némileg visszaigazolta. 1990 után visszatérhettem az egyetemi katedrára, azt hiszem, a húsz év szilenciumot lelkesedéssel is próbáltam feledtetni. Amikor megalakult a doktori képzés, a morál- és politikafilozófiai program vezetője lettem, és innentől mondhatom, hogy formális értelemben is voltak tanítványaim. Az egész doktoriskolát próbáltam igazi szellemi műhellyé és vitafórummá alakítani, ahol az én szabadelvű álláspontom csak egy a lehetséges koncepciók közül. Tanítványaim közül Horkay Hörcher Ferenc – akinek aspiránsvezetője voltam –, Kucsera Tamás Gergely, Turgonyi Zoltán és Nyirkos Tamás konzervatív katolikus gondolkodók, és ez engem egyáltalán nem zavart. Bár lehet, hogy őket már igen, hogy egy liberális – ami ma már inkább bélyeg – tanáruk volt.

9: Milyenek a felvilágosodás esélyei ma a világban, Magyarországo vagy akár a 9. kerületben? Mit értsünk ma egyáltalán felvilágosodáson?

LM: Ez a kérdés eddig a legnehezebb, de megpróbálom Bibó István segítségével megválaszolni – ezzel talán emlékeztethetem a hajdani Bibó-szakkollégistákat is arra, hogy mit képviselt a névadó. Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelme című, csak posztumusz – és teljes szövegével csak a rendszerváltás után – megjelent művében azt a sajátosságot keresi – ahogy a 18. században Kant és Condorcet is –, ami Európában lehetővé tette a személyes szabadság és a joguralom kialakulását. Fontos a filozófiának a politikai és papi hatalomtól való függetlensége, amibe persze bele lehetett halni – lásd Szókratészt –, de a gondolat szabadságának eszméje túléli a bürökpoharat. A má­sik sajátos görög példa Antigoné esete, aki a király parancsa ellenére megcselekszi azt, amit „a természet és az istenek törvényei” parancsolnak, azaz a morális lelkiismeretére hallgat. Azonkívül a görögök felfedezték azt, hogy a kormányformákat maguk alkothatják, és Bibóval szólva kikísérletezték azokat a politikai berendezkedéseket, amelyekben a törvény uralma és nem személyes uralom alatt élhetnek, magyarán a jogállamot. Így karácsony táján nem árt hangsúlyozni azt a szerepet, amit Bibó István tulajdonít a kereszténységnek, személy szerint Krisztus alakjának. A szeretetelv és az általános emberi dimenzió az, ami a korabeli prédikátorok és önjelölt próféták sorából kiemeli Jézus Krisztust: az a meggyőződés, hogy mindenkivel meg lehet találni azt a gesztust, ami a görcsös félelmeket feloldja, és valóban minden embert testvérré tesz. Hogy a kereszténység hogyan lett később maga is félelemforrássá a középkor folyamán, persze Bibó számára is tudott tényező, ám hamar áttér az újkor nagy vívmányaira, a lelkiismereti szabadságot újra felfedező reformációra, az emberi méltóság fogalmát feltaláló reneszánszra, valamint a „félelemmennyiség csökkentését” célul tűző politikai filozófiákra és politikai gyakorlatra. Az elsőre példák a társadalmiszerződés-elméletek, a másodikra a holland és az angol „dicsőséges” forradalom, melyek a hatalommegosztás bázisán kialakították azon alkotmányos berendezkedések modelljét, amelyek minden modern jogállam alapját jelentik. Bibó akadémiai székfoglaló előadásának témája is ez. A hatalommegosztás Augustinustól Montesquieu-ig, azaz az állami és egyházi, illetve a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztása európai tradíciójának elemzése. A francia felvilágosodás e téren megosztott: egy része Montesquieu nyomán a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztásának híve, mások meg – Rousseau nyomán – a közvetlen demokrácia nevében elutasítják ezt. A francia forradalom terrorista fordulata ez utóbbi koncepció következménye, míg az előző felfogás hatástörténetileg a liberális demokráciák és a konzervatív alkotmányok forrásvidéke; a jakobinus diktatúra az államszocializmus eszménye lett.

Persze az sem könnyű kérdés, hogyan jutunk el a „mi a felvilágosodás?” klasszikus kérdésétől a József Attila-lakótelepi nyugdíjas hétköznapokig: beszólnak-e az öregeknek a Sparban vagy a Lidlben, ha az idősávjukban vagy azon kívül vásárolnak? Igen, beszólnak, mondom szomorúan, de azt is meg tudom magyarázni Kant felvilágosodásdefiníciójával. Kant azt írta, hogy a felvilágosodás lényege, hogy „merjünk a magunk értelmére támaszkodni”, hogy „a felvilágosodás az ember kilábalása a kiskorúságból”. Tehát a brutális beszólók nem érték el a szellemi nagykorúságot, ennyi. Ám Kant azt is mondja, hogy „kiskorúnak lenni kényelmes”, vagyis a többség talán nem is igényli az önálló gondolkodás szellemi erőfeszítéseit, jobb szereti, ha hatalmi szóval irányítják, mindig megmondják neki, hogy mit cselekedjen, ha lehet, gondolkodás nélkül. Nos, ez a gondolkodás nélküli tömeg a maga agresszív ösztöneivel és az ez utóbbira építő hatalom könnyen egymásra találnak – és ezzel meg is adtam a nem túl optimista választ a felvilágosodás esélyeit firtató kérdésre. Emellett a vásárlási idősávra és az este 8 utáni kijárási tilalomra vonatkozó rendeleteket híven betartom, mert egyik sem érinti a gondolat szabadságát.

9: Milyen ma is fontos hagyományai vannak a kerületnek? Milyen változásokat támogatna a jobb élhetőség érdekében?

LM: Számomra a legfontosabb hagyomány 1956, a Corvin köz, a Kilián laktanya, a Tűzoltó utca, Angyal István morális tartásának öröksége. Napjaink küzdelmei közül a Kiserdővédők tevékenységét emelném ki, ami, remélem, nem tragikus végű lesz, a fák szempontjából sem. Nagyon drukkolok nekik, minden petíciójukat aláírtam. Majdnem 77 évesen többet már nem tudok tenni; csak vigyázzanak, nehogy a József Attila-lakótelepet és a Wekerlét szembe tudják állítani az útvonal-kijelölés kapcsán, mert csak együtt van esélyünk.

9: Egy filozófusnak nyilván nem nagy ügy a bezártság, gondolkodni egy szobában is lehet a világról. Min dolgozik most a külvilágtól elzárva?

LM: Persze, filozofálni lehet bezárva is, sőt, egy-két elődömnek ez még a börtönben is sikerült. A tanítás viszont nagyon hiányzik, és a személyes jelenlétet nem tudja helyettesíteni a technika, arról nem is szólva, hogy többnyire hülye vagyok a használatához. Mostanáig a Rousseau-összkiadáson dolgoztam, a Vallomások életrajzi kötetén, ami jövőre jelenik meg az Atlantisznál. Egy tehetséges vidéki fiú feljön Párizsba, és annak ellenére, hogy tehetségét elismerik, ünneplik, nagyon rosszul érzi magát a szabadgondolkodó szalonok világában, az emancipált nők és világpolgárok társaságában, ezért lázadásként a színházakat betiltó populista kultúr­kritikát, a parlamentarizmus nélküli demokráciát és a nemzeti elzárkózás nacionalista eszményét állítja velük szembe.

Ha megérem, szeretnék visszatérni Diderot-hoz, aki a kölcsönös élvezeten alapuló szabad szerelmet, a tudományok haladásán alapuló társadalmi felszabadulás eszményét, a zsarnokság gyűlöletét és a polgári szabadság szentségét hirdette.

Artner Sisso

Fotók: Déri Miklós

(Megjelent a 9 magazin 2020. novemberi számában.)

Ajánlott cikkeink

Megtisztult a Pöttyös utcai metrófelszín

2024. december 6.

Terelések és lezárások vasárnap a Fővám tér környékén, a villamosok sem közlekednek

2024. december 6.