A térfigyelő életműve

A 6. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál idei életműdíjasa Grunwalsky Ferenc Kossuth-díjas filmrendező, operatőr, a Magyar Mozgókép Mestere. A magyar film vizuális világának újrafogalmazója a filmkészítés reneszánsz embere. Most 79 éves.
73 filmben dolgozott rendezőként, operatőrként vagy forgatókönyvíróként. Sok fiatal rendezőt tanított az egyetemen. Számos filmrendezőt határozott meg a barátságával. Elsősorban Jancsó Miklóst és Szomjas Györgyöt. Író, gondolkodó ember, aki ma már csak fejben készít filmet. Belső-ferencvárosi sokszobás lakásában él szaporodó családjával, egy barna pöttyös dalmatával és egy csodálatos macskával. Az életműdíja kapcsán eszébe jutott néhány apróság az életről mint műről. Sándor Erzsi lejegyezte.

Nem hiszek az összegzésben. Jancsó nem tudott annyira fogalmazni, mint én, ha akarok, de nagyon jól tudott bizonyos dolgokat, és főleg azt, hogy mi a fontos, mivel érdemes törődni, mivel meg nem. Mesélt fiatalkorából az erdélyi nagy nyári cserkészkivonulásokról, ahol ő volt Novák Tata parancsnoka. Bivalyszekerekkel mentek, és beterítették a fél völgyet. Kértem, hogy írja meg, de nem volt hajlandó. Szerinte képtelenség elmondani, milyen volt az a régi világ, amikor a csajok félig románul, félig magyarul zsongtak a szekéren, ettek, aztán mindannyian meztelenül fürödtek az erdei tóban. Most, amikor itt mesélek, most értem csak meg, hogy egy fiatalnak teljesen érthetetlen ez az egész.

A Baross utcától a Múzeum körútig, onnan az Üllői út, a Ráday utca, le egészen a Körútig. Bejártam a fél világot, és mégis, mintha ebből a négyszögből ki sem mozdultam volna. Ez a terület a gyerekkoromban nem volt ilyen zsúfolt. Foghíjas telkek értek egymásba, rajtuk nagyon megviselt, rogyadozó ház állt, vagy lebombázott romok. Körülöttük óriási fák nőttek. Azóta is hiányoznak. Nem ezek a forgalomtűrők vagy mik, hanem hatalmas ősfák mindenütt. Azzal az üvegpalotával, amit a Kálvin téren építettek fel a mozi mellett, végleg elzárták azt a légfolyosót, amin át süvített a levegő a Dunától idáig. 1947-től laktunk az Üllői út és a Szentkirályi utca sarkán. Március végén, április elején anyám kinyitotta az ablakokat, estére lehűlt a levegő, és elemi erővel dőlt be a tavaszi illat. Azóta sem éreztem ahhoz foghatót.

A tér, az udvar

Legjobban az udvar hiányzik nekem a világból. Az volt a játszóterünk, a birtokunk. Jók voltak azok a házak. Jutott tér benne mindenkinek. Az asszonyok kint ültek a gangon. Senkinek se jutott volna az eszébe leordítani az udvarra, hogy legyen csend, azonnal. Ott fociztunk a poros udvaron. Ha szabadidőnk volt, akár reggeltől estig. Nem nosztalgikus vagyok, nem a régi otthon hiányzik nekem, hanem a lakható tér. Én egy térfigyelő vagyok. Mániákusan vonzódom a terekhez. Itt például a lakás legkisebb területét foglalom el, de megbolondulnék attól, ha nem tudnám azt, hogy még bőven van hely körülöttem, ahová mehetnék.

A gyülekezetalapító apa és az orgonázó fiú

Nincsenek emléktárgyaim. Itt minden létező helyen könyv van. Ötezer könyvem van, szakirány szerint elrendezve, és mindet el is olvastam. Apám is könyvgyűjtő volt. Ő alapította az evangélikus egyház nyolcadik kerületi gyülekezetét. Az Üllői út 24.-ben, ahol laktunk, az első emeleten volt az egyházi levéltár, a másodikon meg egy templom. Ott orgonáltam mint kántor. Amikor már leigazolt futballista voltam, a vasárnapi meccseket csak délutánra vállalhattam el, mert apám ragaszkodott ahhoz, hogy délelőtt az istentiszteleteken orgonáljak. Pedig nem volt valláscentrikus, neki a gyülekezet a szolgálatot jelentette. Elsősorban arra figyelt, hogy a rábízott közösségnek legyen útja, tere, tudjon haladni. Azt hiszem, ezt tanultam meg tőle és az egyházból. Azért dolgozott, hogy egyben tartsa a hívőket, és nem a vallási ideológia mentén, hanem a gyakorlati élet szempontjából. Akkoriban nagyjából ezren lehettek azok a hívők, akik a körzetébe tartoztak. Minden évben végiglátogatta őket. Kissrácként sokat mentem vele. Mindenkiről tudta, mire van szüksége: anyagilag, orvosilag, lelkileg. Ez igazi szolgálat volt, és ezt a képességet vagy figyelmet megörököltem, és a hasznomra volt, amikor forgattam vagy stúdiót vezettem.

Van három dolog: a zene, a sport és a matematika. Mégis a legfontosabb ezek közül a negyedik, a gyakorlás

Három dolog volt, amit elvártak tőlem, és ezeket annyira természetesnek tartottam, hogy a saját gyerekeimet is így neveltem. A gyakorlás volt az egyik. Aminek ugyan nincs sok értelme, mert attól nem lesz sokkal jobb semmi, ha az ember sokat gyakorolja, de mégis megtanulható belőle az elszántság, az elhivatottság, hajthatatlanság. Úgy kell beosztanod a lelkedet, hogy bármennyiszer megismételhess valamit anélkül, hogy különösebb okod lenne rá. Mint a sportban. Nem kell fanatizálni, nem kell óriási eredményeket várni, csak meg kell tanulni ugyanazt a mozdulatot órákon át ismételni, ha szükség van rá. Ezt zenetanulással sajátíthatja el egy gyerek, vagy sportolással, vagy a harmadikkal, a matematikával. Nem kell fanatizálni, csak meg kell szokni. Később ennek köszönhettem azt, hogy bár bohém voltam és léha is, mégse fáradtam el abban, ha már negyedszer kellett fölvennem ugyanazt a jelenetet. Egyszerűen hozzászoktam, és nem éreztem monotonnak.

Filmesnek kell lenni, vagy valami ilyesminek

Az Egyetemi Színpad volt az a pezsgő szellemi közeg, aminek köze volt az akkori fiatal értelmiség indulásához. Ez volt az a konszolidációs időszak, amikor rengeteg új szellemű fiatal került a bölcsészkarra a 60-as évek elején. Más körből, más intellektussal, más családi hagyományokkal. Elérhetők lettek addig elzárt külföldi ideológiák is. Ma már nagyon nehéz elhinni azt a megrendítő izgalmat, ami egy új könyv vagy művészettörténeti kiadvány miatt töltött el bennünket.

Állandó téma volt, hogy ki mit olvasott és kinek mi tetszett. Fellinin és Antonionin össze tudtunk veszni. Azért volt az Egyetemi Színpad baromi érdekes, mert néhány embernek köszönhetően nemcsak színház volt, de fellépési lehetőség és beszélgetős klub. A csilláron is lógtak. Rendkívüli pezsgés volt, valóságos kapuk nyíltak ki az emberek agyában, és az arra fogékonyakban elindult a kreativitás. Egyszer csak alkotni akartunk.

A szabadság alapja a fogamzásgátló

Nem gondoltam semmit az egyetemről. Vitt bennünket az élet, és elképesztő szabadságot hozott az életünkbe az antibébi-tabletta. Az forradalom volt. Nem kellett többé félni, és ettől egy csapásra megváltoztak az emberi kapcsolatok. A sport és a szabadon eresztett szexualitás hatására megjelent a test kultusza. Ennek vetett aztán véget az AIDS. A szexuális szabadságnak, a nyíltságnak és a haverkodásnak befellegzett. Aztán mire újra felszabadultunk volna, megérkezett a covid.

Genezistörténet Jancsóval

1962-ben Jancsó Oldás és kötés című filmjének bemutatója előtt volt egy vita az Egyetemi Színpadon. Fölálltam, és kijelentettem, hogy mindenki hülyeségeket beszél. Azt beszéltek. Jancsó nem szólt egy árva szót sem, Nemeskürty beszélt helyette. Aztán a végén Jancsó annyit mondott, hogy ő képtelen lett volna megfogalmazni a saját dolgait úgy, ahogy ez a diák tette. A beszélgetés végén megkeresett, összeismerkedtünk, és hatvan évig barátok maradtunk. Furcsa alak volt, és vele értettem meg, hogy én is furcsa alaknak tűnök. Jól passzoltunk össze. Mászkáltunk, dumáltunk. Amikor összebarátkoztunk, már több éve híradózott, kisfilmeket csinált, negyvenéves lehetett, és mindenki hülyének tartotta a frizurájával meg a rövidnadrágjával.

Rendezni bármit vagy filmesnek lenni mindenáron

A színházrendezői felvételin már majdnem fölvettek, amikor egy átbulizott éjszaka után nem voltam képes kinyögni egy szót sem. Annyira szerettek volna fölvenni, hogy még vissza is hívtak. Hiába. A végén odajött hozzám Herskó János, és azt mondta, ne keseredjen el, jövőre indítok osztályt, legyen szíves, jelentkezzen. Ezerkétszáz jelentkezőből huszonnégyet vettek fel. Herskó volt az a filmes, akit nem is annyira érdekelt a film maga. Ő inkább gondolkodó, kreatív, szervező embereket keresett. Az sem érdekelte, hogy milyen filmet akarunk csinálni. Nem is tudtuk. Semmit sem tudok mondani, amit tőle tanultam volna, az életen, a hozzáálláson, a taktikán és a szervezésen kívül. Nekem meg erre az egész képi gondolkodásra – nem tudom, mitől – nagyon hamar átállt az agyam.

A memóriám teljesen vizuális, a szavakra nem emlékszem. Mázli, hogy még előtte megtanultam beszélni, mert ma dadognék. Semmit sem tudok szó szerint megjegyezni. Így aztán újra és újra meg kell fogalmaznom mindent elölről, a saját szavaimmal.

A rendszerváltás, ami nem következett semmiből, viszont a Kapa–Pepe filmekbe vezetett

Nagyon gyorsan változott a világ. Azt se tudom, hogy a szüleim egyáltalán felfogták-e, honnan jutottunk el hová. Anyám nem érte meg a rendszerváltozást, apám meg gyűlölte, hogy a tévében mutogatják a miséket. Jancsó is azt mondta: a legundorítóbb és a legelkeserítőbb az egészben, hogy fiatalkorában a Jud Süss miatt verekedtek a mozik előtt a nyilasokkal, és most is verekedhetne, ha bírná, mert ugyanazokat a szövegeket és dalokat szedik elő. Ugyanazokat a könyveket írják meg és adják ki. Hallgatta ezeket az irredenta dumákat, és elment a kedve az egésztől. Elég depressziós lett ahhoz, hogy rá tudjam venni a Kapa–Pepe filmekre. Fűztem az agyát, higgye el, ezt a világot csak iszonyú iróniával lehet ábrázolni, és elhitte.

Aztán egy évig gondolkodott, mert annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a stílussal. Én meg magyaráztam neki, hogy ne akadékoskodjon, ő se szokott jeleneteket rendezni, megelégszik azzal, hogy tudja a jelenet koreográfiáját. Itt meg a kamera csinálja a filmet. Higgyen nekem. Mi akkor már nagyon ismertük egymást és a határokat is. Úgy tartják, hogy ezek a Miklós filmjei, és sajnos már hozzá is szoktam. Néha dühít, amikor a filmkritikusok is így írják le, pedig ők tudják, úgy van, ahogy a főcímben ki van írva: Jancsó és én bemutatjuk. A filmkritikusokra dühös vagyok, mert ők tisztában vannak avval, hogy nemcsak az operatőre vagyok ezeknek a filmeknek, hanem a társrendezője is. Ezek a kettőnk filmjei. A kritikusok meg sznobok.

Listák, tervek, kérdések

A fél életemet a Magyar Televízióban dolgoztam le, de most a lábamat se tehetem be oda. Egy évvel Andorai halála előtt történt, hogy meg akart hívni egy róla szóló műsorba, a gyártásvezető meg úgy tett, mintha értesített volna, de nem szólt. Nem engedtek volna be. Van lista, akkor is, ha nincs, rajta vagyok a mai napig.

Munka? Fejben forgatok, és az, hogy megcsinálhatom-e a Kicsi, de nagyon erős harmadik részét, már csak fizikai kérdés. Életmű? Nem a politikának kéne megszabnia, hogy milyen és hogy létrejön-e. A politikában mindig ment a harc, de közben a tisztviselői kar, hivatal dolgozott, és nem váltottak le mindenkit négyévenként. Egy vidéki állomásfőnöktől nem azt várták el, hogy lojális legyen, hanem azt, hogy menjenek a vonatok. Nem rúgták ki, amikor Ferenc Jóska meghalt, mert tudták, hogy a vasútnak pontosan kell mennie.

Összegzés még egyszer, rövidebben

Ahogy öregszem, a világ nem megváltozik, hanem a régi eltűnik. Az életem úgy kezdődött, hogy az egyik legmagasabb fiú voltam az osztályban. Ötvenegynéhány éves koromban a lányaim megjegyezték, hogy „apu alacsonyabb anyunál”. Ők viszont magasabbak (194 cm) lettek az anyjuknál. Az unokáimnak mosolyogva azt fogják mesélni, hogy „az apánk alacsony ember volt”. Ilyen a világ.

Sándor Erzsi

Fotók: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2022. júniusi számában.)