Ladik Katalin, a modern kori művészettörténet egyik legkülönösebb és az utóbbi évtizedekben nemzetközileg is elismert figurája: költő, performer, színész, avantgárd művész. A Soroksári út egyik régi, kopott bérházában lakik húsz éve. Ott látogattuk meg 2020 novemberében, amikor beszélgetésünk készült vele.
… legyek magam magamtól borzongás,
ne lavórban ülő szárnyas asszony
ne emléktelen örökkévalóság.”
(Ladik Katalin: Szitakötő)
Már a kapualjban az álló idő fogad, fájós repedések a falakon, füstölgő kapucnis utcagyerekek illedelmes köszönése, az ablakok mögött a kíváncsi őslakók. Az udvarra nyíló lakás ajtajában pedig egy parázsló tekintetű művész, túl a hetvenen. Ő az, aki a hetvenes évek vajdasági avantgárdjának képviselőjeként, hangkölteményeit zengve, tökéletes nőiségében maga volt az erotiko-színpadi provokáció a szövegeiket maguk elé motyogó, szakállas, cigarettázó Új Symposion-os férfiak között.
Ladik Katalin zárkózott ember, szerényen él, a színpad az ő igazi terepe.
A konyhán keresztül jutunk el a művész kissé zsúfolt lakó- és dolgozószobájába. Installáció a magasított ágy, íróasztal, paraván, kiszolgált bőrfotel, egy tartalmas élet itt ragadt kellékei. Az íróasztal fölötti polcról a nagyvilág tekint le ránk a Lennon Ono Békedíj áttetsző üvegén keresztül, vagy a vaskos, német és angol nyelvű kiállítási katalógus révén, amely vasfüggöny mögötti radikális nőművészek alkotásait mutatja be, benne a performanszairól készült képek.
Verseskötetei is vannak itt, és az Élhetek az arcodon? című, 2007-ben megjelent, önreflexív, időnként prózaversbe átcsapó regénye, amelynek most készül a folytatása.
A függönyön át a mellékutcára látni, szemben egy régi üzem, mintha visszarepültünk volna a Monarchia alatt kiépült nagyvárosi létbe, ahova a művész 1942-ben született. Újvidéken látta meg a napvilágot, napszámos szülők gyermekeként; a nagyobb család egy romos, félig lebombázott bérházban élt a szerbek lakta részen. Az utcán, a többi gyerektől tanult meg szerbül; úgy emlékszik, a nagy szegénység ellenére inspirálóan hatott rá Novi Sad multikulturális közege. Ötven év telt el ott az életéből úgy, hogy felépítette a művészetét, miközben önfenntartónak kellett lennie. Ötvenévesen, a délszláv háború idején települt át Magyarországra.
„A 60-as, 70-es évek Jugoszláviájában jó volt élni – meséli –, meghívásokra utazhattam külföldre, amit a hangköltészetnek köszönhettem. Költőként magyarul írok, viszont lefordítottak, így a szerbek is számontartottak, nem panaszkodhatok, annak ellenére, hogy kisebbségi költőként léteztem ott. A performanszaimat is elsősorban magyarul adtam elő, de a magyar hatás nem volt erős, mert a vasfüggöny miatt nem igazán kapcsolódhattunk az itteni kultúrához. A nyolcvanas évek közepén kezdett oldódni a zárlat.”
1961-től az újvidéki Közgazdasági Főiskola hallgatója volt, miközben banktisztviselőként dolgozott, ’64-től az újvidéki Színművészeti Egyetem drámai stúdiójában tanult, addigra már a költői pályát is elkezdte. Tizennégy évig volt az Újvidéki Rádió munkatársa, 1977 és ’92 között pedig az Újvidéki Színház színésze, filmszerepeket is kapott.
Különleges hangköltészete kialakításának időszakáról nagy lelkesedéssel beszél. Olyan hangulatosan, váratlan hangokat adva, gesztikulálva, és performanszszerűen megteremtve hozzá az atmoszférát, hogy szinte látni őt a színpadon.
„Univerzális nyelvet alakítottam ki a hatvanas években már az első kötetem megírásakor, és az a kötet egy lemezt is tartalmazott, amin a hangköltészet kezdetleges változata szerepel, egyfajta énekbeszéd. Ott eltérek a hagyományos versmondástól, de az még nem színtiszta hangköltészet, hiszen még van szemantikai jelentésük a szavaknak. 1965-ben, amikor élő fellépéseim voltak az Új Symposion-os alkotótársakkal, elkezdtem bátrabban előadni a verseimet, éreztem a dallamukat, a ritmusukat, elnyújtottam bizonyos hangokat, érzelmeket vittem bele.”
Nem volt előképe az előadásainak, bár elődeinek tartja a 20. század futurista, dadaista és szürrealista költőit. Képregények ihlették, melyeknek akkor Jugoszláviában nagy kultúrájuk volt. A rajzokhoz a buborékokba írt indulat- és hangulatfestő szavak különösen hatottak rá, ahogy a templomi festmények alakjainak feje felett látható szalagfeliratok is.
A vallás egyébként sosem állt közel hozzá, de a szertartások, népi rituálék fontos elemei a performanszművészetének. Ahogy a jó értelemben vett pátosz és a rejtvényszerűség is.
A verseket, a szövegeket sokszor úgy írta le, hogy képzőművészeti alkotás lett belőlük, és bizonyos értelemben hangpartitúraként is szolgáltak. Ezeket „énekelte le” a falról, ami humoros hatást is keltett. A szobájában van néhány bekeretezett darab.
„Mint afféle háziasszony, varrtam, és használtam a női magazinoknak a szabásminta-mellékleteit. És akkor, hogy csak azért is női témát válasszak, vagyis a mindennapi életemből mutassak meg valamit, ezekből a szabásmintákból, a térképszerű, egymásra rajzolt színes vonalhálózatokból, amiket a Burdából vagy a Fürge ujjakból szedtem ki, képverseket csináltam. Olyan címeket adtam nekik, mint Hagyományos szonett vagy Magyar népdal, és elénekeltem a kiállításokon.”
Nem volt feminista aktivista, de az élete és az alkotói tevékenysége példa lett a különféle nőmozgalmak számára. Az amerikai és nyugat-európai kurátorok és művészettörténészek egyértelműen feminista művészként tartják számon ma már.
„Egyedül vívtam ki magamnak valamiféle szabadságot, és ez mindennapos küzdelem volt. Elvált anya voltam, méghozzá színésznő; ez elég megalázó helyzet volt fiatalabb koromban, miközben meg kellett felelnem a patriarchális rendszernek is, mert különben nem lehetett elviselni az életet. A mindennapi betevő megteremtése mellett talán időm öt százalékában foglalkozhattam művészettel. Nem véletlen, hogy az Arte Povera (szegényművészet) szellemében születtek a performanszaim. Soha nem álmodhattam arról, hogy műtermem legyen, ahol alkotok, vagy stúdióm, ahol hangfelvételeket készíthetek. A díjaim is jórészt erkölcsi díjak; az egyetlen pénzzel járó díjam anno ügyvédre kellett egy családtag megmentésére.”
Már túl volt a negyvenen, amikor megvalósult az álma, hogy Magyarországon is publikálhasson, pedig mindig is magyarul írt, szándékosan nem váltott nyelvet az érvényesülés kedvéért. Amellett, hogy meg kellett oldania az egzisztenciáját, folyamatosan alkothatott, de a ’92-ben történt átköltözésig nem remélte, hogy a művészi pályája Magyarországon is folytatódhat. Eltűnt alóla a szülőföldje, Jugoszlávia, Újvidéken megszűnt a rádió magyar adása, a színházból elmentek a férfiak a háborúba, beszűkült a tér, és a magánéletében is újra egyedül maradt. Budapesten tanuló fiához szeretett volna közelebb lenni.
1993-tól az Élet és Irodalom, majd a Cigányfúró versrovatának szerkesztője, közben a HangÁr hang- és színművészeti oktatási központ tanáraként is dolgozik. Szinkronizál, játszik a budapesti Szerb Színházban, és műalkotásokat ad el a világ nagy gyűjteményeinek, miután a Nyugat felfedezi a kelet-európai avantgarde nőművészetet, és beindulnak ismét a külföldi szereplések is.
Az átköltözés után egy ideig akkori férje, Keszthelyi Rezső író lakásában élt, majd saját kis panellakását cserélte erre a nagyobb ferencvárosi önkormányzati bérlakásra, amelyben húsz éve lakik, immár zeneszerző és zenetanár fiával és annak családjával, akiket támogat. Afféle csendestársbérlet radikális eklektikával, örök átmenetiségben.
Ladik Katalin életében és művészetében is fontos szerepet játszik a tenger, a víz, Újvidéken és Budapesten a Duna közelsége nyugtatja meg, de van „egy rozoga kis kőháza” Horvátországban Hvar szigetén. „Ott mindent érzek, a szelet, az égtájakat. Nem sok időt töltöttem ott, mert állandó munkaviszonyban voltam, de egy-egy hónapot nyaranta igen. Az utóbbi években meg mentem, amikor csak tudtam. De nekem a pannon tenger is mindig benne volt az életemben szimbolikusan, mert mi itt, Budapesten is a tenger fenekén élünk valójában. Egy kiszáradt tenger fenekén.”
Nem volt bohém élete, ahogy azt egy művészről mások elképzelik. 18 éves kora óta dolgozik, 21 évesen ment először férjhez, 22 évesen szült. Minden házasságában férfiként állt helyt, s neki kellett a döntéseket hoznia. Most is, hogy „szabad művész”, és vállalkozása van, korán kel, adminisztrál, még mindig sportos életet él. Ha hívják, dolgozik szívesen csapatban is, de szereti a magányt; több ember lakik benne, ahogy szerinte mindenkiben. Kialakította itt az életét, nem szeretne visszaköltözni Újvidékre, mint számos kollégája, bár megy meghívásra, előadni, vagy a nővérét és az öccsét látogatni. Újvidékről inkább ír, például az új regényét. Amikor ott élt, a város túl közel volt ahhoz, hogy rá tudjon látni. Épp Miami Beachen volt a saját kiállítása megnyitóján, amikor tavaly megkapta a Pro Urbe díjat a kilencedik kerületi önkormányzattól. Reméli, hogy egyszer még saját „otthona” lesz.
Artner Sisso
Kiemelt képünkön: Ladik Katalin
Fotó: Huszti István
(Megjelent a 9 magazin 2020. novemberi számában.)
A 9tv riportja Ladik Katalinnal:
Díjak, elimerések, tagságok
Ladik Katalinnak a színházi munkái és a performanszai mellett tizenhárom verseskötete jelent meg magyarul, közülük több más nyelvekre lefordítva is.
Kapott Kassák Lajos-díjat (1991), hollandiai Mikes Kelemen Kör-díjat (2000), József Attila-díjat (2001), a Szerb Köztársaság Nemzeti Kulturális Díját (2009), Babérkoszorú díjat (2012).
Színésznőként a Vajdaságban számos egyéni díjat ítéltek neki, képzőművészként 2003-ban a Párhuzamos Kultúráért díjat, 2015-ben pedig a Fiatal Képzőművészek Stúdiója a Herczeg Klára-díj szenior változatát.
2016-ban Yoko Ono a Lennon Ono Békedíjat adta neki olyan művészek mellett, mint Aj Vej-vej.
Idén Hazám-díjat kapott.
Magyarországon tagja a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, a Magyar Alkotók Országos Szövetségének, a Magyar PEN Clubnak.
2010-ben a Magyarországon megjelenő Ex Symposion folyóirat a teljes 72. számát Ladik Katalinnak szentelte.