Periferikus sztár – Pándi Balázs dobos, újságíró, koncertszervező, gyűjtő

Magyarország egyik legjobban keresett progresszív zenésze, akinek a punktól a hardcore-on, a kísérleti elektronikán és a noise színtéren át az avantgárd jazzig terjed a repertoárja, Kurtág Györgyöt pedig megkerülhetetlennek tartja, és inspirálódik az ő műveiből is. Jelenleg a Beton.Hofi dobosaként turnézza végig a fesztiválszezont, józanul, mert a szerekről leállt másfél éve, és egy másik világ felfedezésében utazik. Műgyűjtéssel és addiktológiával is foglalkozik: félő, hogy a tudatmódosítós karrierjét regénybe foglalja, úgyhogy reszkessen a konkurencia. Egyik kedvenc kulturális színtere, a Trafó kávézójában találkoztunk vele.

Annyi mindenről kellene beszélni, hiszen Pándi alig múlt negyven, de annyit élt, hogy a napkeleti bölcsek hozzá képest junior labdaszedők. Kevés az időnk, mert át kell mennie vacsorázni a szomszéd kerületbe, ahol a 87 éves Tót Endrével, képzőművész barátjával találkozik a Rákóczi étteremben. Rántott borjúlábat esznek, mivel azt ott nagyon jól készítik. Kérdezem, érdekli-e a gasztronómia, persze, de nincs ideje elmélyedni benne. Mégis rögtön előhúz egy-két kulináris történetet, például arról, amikor a szomszédban, az Élesztőben főztek Cserna-Szabó Andrással bárányfejlevest, mert az író 77 magyar pacal – avagy a gyomor csodálatos élete című könyvéből forgattak videót az Indexre. Nem akkor kezdte a konyhaművészetet, hiszen már tizenhét évesen főzött a külföldi zenekaroknak, amelyeknek koncertet szervezett például a Jailhouse-ban, ami szintén a közelben üzemelt mint underground zenei színtér. Ha már bulit szervezett a kedvenceinek, mint a Page99-nek Michiganből vagy a Creation Is Crucifixionnek Pittsburghből, akiknek itt nem volt olyan népes rajongótáboruk, főzött is nekik hálából, meg így több maradt kifizetni a zenészeket.

Kispesti lakótelepi gyerekként nem volt túl erős hátszele, ahogy meséli, de a jég hátán is megélt, kultúrát csinált tizenéves korától öntudatlanul is. Fanzine-t írt, zenélt, szervezett, közben pultozott a West Balkánban és a Fészek klubban is, ahol akkor jól megfizették ezt a melót, így költhetett a mindenféle szenvedélyeire.

Az Index egykori munkatársaként is sokan ismerték. Felidézi, a zöld plüss kagylófotelben kortyolgatva alkoholmentes italát, hogy épp akkor volt aktív segítő a Trafó zenei programjaiban, amikor Tarlós István főpolgármester át akarta játszani az intézményt Bozsik Yvette-nek. A pályázat zenei részével nem volt megelégedve, írt erről egy véleménycikket az Indexnek, mire kapott hideget, meleget. (DrMáriás pedig képet festett ennek emlékére Pándi Balázs lehányja Bozsik Yvette-et a Trafó színpadán címmel; a mű sosem szerepelt kiállításon – a szerk.)

Az újságírásról is kérdezem, nem hiányzik-e neki, de megnyugtat, lesz egy podcastja a Telexen, Felvonó a címe. „Ez a felépüléstörténetem következő állomása, egy addiktológiai műsor, amit Bajzáth Sándorral fogunk készíteni” – mondja. Arra a kérdésemre, ő is tényleg megírja-e regényben a saját kálváriáját a szerekkel, mint megannyi sztár, azt válaszolja, „nem tudom, de két évvel ezelőtt még azt sem gondoltam, hogy valaha le fogok állni”.

Abban megállapodunk, hogy ő leginkább zenész. Nyolcéves kora óta dobol, és a zenekarok számára, amelyeket ide szervezett, mindig kiderült, hogy jó dobos. Sokszor játszottak is felvezetőként a The Taktika nevű zenekarukkal a koncertek előtt. Amikor Aaron Funk (Venetian Snares), a kanadai elektronikus zenész Budapestre költözött, és a Rossz csillag alatt született című lemez borítójára kiírta, hogy „featuring the excellent drumming of Balázs Pándi” (Pándi Balázs kiváló dobjátékával), sok megkeresést kapott.

Improvizált már Jim Jarmuschsal, Thurston Moore gitáros-énekessel, Bill Goulddal, a Faith No More basszusgitárosával és Marshall Allennel, a szaxofonoslegendával. A japán Merzbow-val és Mats Gustafsson svéd szaxofonossal közös lemeze is van. Repkednek a nevek, többnyire idős, a műfajukban világhírű vagy forradalmár zenészeké. „Fontos része volt az életemnek, hogy elkezdtem Amerikába utazni, mert az itt járt zenészeken keresztül megismertem másokat, sok jó kapcsolatom lett, leginkább a 60-as évek jazzforradalmának figuráival, azon kevesekkel, műfajteremtőkkel, akiket elfogadtak a fekete zenészek is. Jamie Safttal, a John Zorn zeneszerző és szaxofonos világában fontos szerepet játszó zongoristával is összebarátkoztam például. Van, aki már nem él közülük sajnos, a Sun Ra Arkestrából Danny Ray Thompson pár éve halt meg, viszont Marshall Allen most ünnepelte a századik szülinapját” – meséli a fúvószenekarból jött punkból lett periferikus sztár jazz-zenész, miközben elmondja, hogy a kispesti lakótelepen a trash metál volt a népzene, neki így kezdődött minden, csak később lett szofisztikált zenei mindenevő.

Végül beszél a Pándi-szalonról, amely a Vámház téri, Ferencvárosra néző lakásában működik. Itt mutogatja a Tandori Dezső-életműkutatás során vásárolt rajzokat és levelezéseket. Kurtág György és Tandori barátok voltak, egyik a másikból következett a számára. „Kurtág hamarabb megvolt nekem mint mánia, ott voltam a 90. szülinapján a Zenekadémián, ahol tűzriadó miatt félbeszakadt a koncert. Šwierkiewicz Róbert festőművész, grafikus barátommal mentem, aki Tandori alkotótársa is volt, ő hozta be az életembe mindkettőjüket” – meséli koravén tónusban. „Egyébként voltak nálam tematikus estek is, például Ulysses-előadás Takács Ferenc professzorral, ilyenek. Nem függ össze a piáról való leállás és ennek a szalonnak a beindulása, de az biztos, hogy a józanság helyet csinált neki. Most ez az öröm az életemben, a gyűjtés és a megosztás.”

Szó esett még a covidról, mennyire jó, hogy visszatértek az emberek az élő koncertekhez, meg arról, hogy két évig Németországban is élt, mert a 80-as évek végén a szülei elindultak Kanada felé, hiszen nem lehetett tudni, meddig tart ez az egész. Egyetértettünk, hogy ezt most sem lehet tudni, de ő nem kezdene máshol új életet. Japánban viszont otthon érzi magát, onnan a 82 éves Szato Maszahiko zongorista-zeneszerzővel, valamint a nem sokkal fiatalabb Akita Maszamival (az említett Merzbow), a zeneszerzővel működik együtt. A Trafóban egyébként játszott együtt Haino Keidzsi japán énekes-dalszerzővel is a budapesti UH Festen, nagy sikerrel, telt ház előtt. A Beton.Hofiról is beszéltünk, amelynek a turnéja miatt a nemzetközi együttműködéseket a nyárra le kellett mondania, azzal most elég sok dolga van.

Megkérdeztem, szerinte a nők miért nem írnak topregényeket a függésükről, holott nagyon sok a női droghasználó, engem pedig újabban ez a téma nagyon izgat. „A drogkultúra a csávóknál nagyon menő tud lenni, a személyiség védjegyévé válik, mert az a rakkendroll csávó, aki kész van, az szexi. A nőiesség mint olyan és a szerhasználat között kibékíthetetlen az ellentét. Van olyan barátom, akinél döntő szempont, hogy a barátnője ne igyon és drogozzon többet nála” – mondta erre.

Sajnos a pszichiátereket és a terápiáik hatását a free jazzre már nem tudtuk kibeszélni. Viszont kaptam jó táplálkozási tanácsokat, például hogy ha elhagyom a gumicukor mértéktelen fogyasztását, megszűnnek a hangulatingadozásaim.

Volt egy kis fotózás is, megállapítottam, hogy Pándinak jót tett a leszokás, a sport és a rövid haj, aztán elkísértem a Rákóczi térre, miközben a rántott borjúlábat és a kilencvenes évek underground kultúrájának a társadalomra gyakorolt hatásait is megbeszélhettük. És láthattam élőben egy pillanatra az 1980 óta Kölnben élő, Kossuth-díjas, ősz neoavantgárd képzőművészt, Tót Endrét begomolyogni a Rákóczi étterem teraszára. Pándi Balázst pedig belemosódni a színes estébe a vének tanácsának tiszteletbeli tagjaként, józanul. Csoda volt.

Artner Sisso
Fotó: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2024. augusztusi számában.)