E forradalmi hónapban a régi teátrumi világról gondoltam írni, mert Sztarenki direktor kedvesen meghívott a Pinceszínházba „ankétra”, amely a hetvenes évek független színházi kultúráját tárgyazta. Universitas, Szegedi Egyetemi Színpad, Orfeo, a Halász-színház. (Halász Péter legnagyobb tanítása számomra mindmáig az, hogy „ahhoz kell közel hajolnunk, amitől félünk egy kicsit”.) Valójában több könyv bemutatója volt az ankét, az egyik Ács János munkásságát vizsgálta. Az ő rendezése volt a rendszerváltás előtti színházi élet számomra leginkább formatív előadása, Peter Weisstől a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Nevezett kaposvári előadás dramaturgja Eörsi István, az ő leleménye volt a vége képben a színpadon egyedül, tanácstalanul álló fiatal Máté Gábor, a kezében utcakővel, a vetített háttér pedig a Corvin köz fekete-fehér képe. Higgye el nekem mindenki puszira: 81-ben ez nagyot ütött! Sok mostani előadás is üthetne nagyot, de az ankéton Fodor Tamás (Stúdió K) fontos meglátása volt, hogy korunk „az értelmiség útja az osztályhatalomtól”. Az értelmiség szerepét a vágyarisztokrácia vette át, társadalmunk feudális jelleget öltött, a NERokrácia csúcsra jár.
Gondolkodtam azon is, hogy e cikkben kerületünk politikai életének megnövekedett sajtójával foglalkozom: hogyan nem tud az ellenzék és a kormánypárt dűlőre jutni a városvezetéssel. Elengedtem, lapunk beloldalain bőven talál ezzel kapcsolatos kevéssé nyájas olvasnivalót a Nyájas Olvasó. Jött ugyanis a belpolitika legnagyobb válsága 2015 óta, a kegyelmi ügy, amely az államfő, a korábbi igazságügy-miniszter és a református zsinati elnök lemondását követelte, hosszú idő óta a legnagyobb, ötvenezres rendszer elleni tüntetéssel, amely nem ellenzéki pártokhoz, hanem baloldali „influenszerekhez” kötődött – ami sokat elmond az ellenzéki politizálásról is. A NER külső és belső, morális és politikai válsága talán sosem volt ilyen kézzelfogható a széles tömegek számára. A rubeljobboldalból PedoFidesz lett; a pedofilokat és támogatóikat még a börtöntársadalom is megveti. Kérdéses, hogy ki adta a megbízást Kónya Endre kegyelméhez. Most Balog Zoltán református püspök látszik a sor végén állni, az ő viszonya Novák Katalinnal mentori és „baráti”, közpénzen nyaraltak is egy jót együtt kálvinista nyomokat keresve a korábban kannibál Pápua Új-Guineában;
a püspök kért, az elnök adott.
Balog püspök emberminiszterként megjárta a NER-kormányt, a felsőbb vezetés számára „nemszeretem” ügyek – oktatás, egészségügy, népjólét – tartoztak a portfóliójába, sok hasznosat nem tudott tenni, hamar fel is állt, hivatalában „minden villanyoszlopnak szalutáló jámbor balfasz” volt (Tóta W. Árpád szava, hvg.hu, 2018. április 24.), ájtat és bárgyúság lengte körül. Már akkor, tizenkét éve kérte Szabó Máté ombudsman, hogy vizsgálják ki a bicskei gyermekotthon ügyét. Ez elmaradt. „Arra a nagyszabású kísérletre, hogy a magyarországi történelmi egyházakból politikai terméket kreáljon a kormány, mind közül a református egyház volt a legfogékonyabb.” Ezt nem én mondom, ateista, hanem Laborczi Dóra, egy keresztény blog szerzője, s szerinte ebben Balog Zoltánnak komoly szerepe volt.
A gazdagréti gyülekezet lelkésze, Thoma László szerint Balognak a püspöki címről is le kellett volna mondania, Keresztény Zoltán kormányellenes troll pedig mintegy Lutherként szögelt protesztet a Kálvin téri protestáns templom kapujára. A felháborodás elemi, a válság mély.
Ebben az ügyben a kérdés, hogy Balog önálló aktor, vagy fedez valaki(ke)t.
Itt jön be a képbe Zabola, a háromszéki, Kovászna megyei bájos kis székely falucska, ahonnan Kónya Endre pedofilmentő ideszármazott. Zabola éke a Mikes-kastély, a régi, arisztokrata tulaj visszakapta – ez Erdélyben nem ritka, Romániában tárgyi reprivatizáció volt; nekem is van lakótelepen felnőtt haverom, akinek mára minden erdélyi város főterén van háza; ehhez, mondjuk, az is kellett, hogy az anyukája gr. Bethlen lány legyen –, és a magyar állam több mint milliárd közpénzt költött a kastély felújítására. A szappanopera-sorozatban, amelyben élünk, erdélyi arisztokrata úrilányok barinőznek magyarországi fennebb nőneműekkel; Novák Katalin tavaly néhány napig Zabolán nyaralt a Gregor Roy Chowdhury-Mikes vezetése alatt álló Mikes-kastélyszállóban és -parkban, de évekkel ezelőtt tartott ott könyvbemutatót a First Lady is.
Én egyszer, valamikor 1990-ben jártam Orbán Viktor lakásán a Mester utcában. Az ifjú liberális politikus otthona szoba-konyha hangulatú proletárlakás volt, a legidősebb gyermek az ágy rácsát rázta, és még semennyire sem nézett ki régenshercegnőnek, viszont a helyszínnek és a helyzetnek volt egyfajta forradalmi romantikája. Néhány éve arra jártam, megnéztem a szépen felújított ház kapubejáratát, ahová lakónévsor és kapucsengő is került az eltelt időben. Nézegettem a neveket, és a First Ladyével azonos vezetéknevű lakót detektáltam. „Azta”, mondtam magamban, „ha ők azok, lehajolnak az apróért is!” Az apróért lehajolás egyébként jelentős protestáns erény – hazánk cárja református vallású –, annyira az, hogy Max Weber is megpördül a sírjában a konkrét eset láttán, lásd még: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. A kapitalizmus és a joguralom, ugye, a feudalizmus meghaladása; kíváncsiskodom, vajon elhangzik-é Rákay Philip Petőfi-filmjében, hogy „akasszátok fel a királyokat”; lehet-e még utcakő Máté Gábor kezében; lesz-e, ha csak öt év múlva is, a Bajza utca Andrássy út és Aradi utca közötti szakaszán Navalnij utca, a mártír orosz ellenzéki Dosztojevszkij tollára méltó sorsának emlékére. Akinek a huszonhét európai ország közül csak hazánk nem szavazta meg a támogatását a gyilkos és elnyomó orosz rezsimmel szemben.
Vágvölgyi B. András
