Döntsd a... mindegy, csak döntsd!

Ha akarnánk, és ha tudnánk még, hogy azt hogy kell, akár örülhetnénk is: Magyarország végre felkapaszkodott a nemzetközi élmezőnybe, lám, már nekünk is vannak woke-jaink, legalább annyira elszántak és bátrak, mint testvéreik a művelt Nyugaton, akik sosem rettennek vissza a harctól, amíg jelképes, azaz védekezni, urambocsá’ visszaütni képtelen ellenséggel kell/lehet megvívni.

A mieink, anyuci édes kis hősei, ezúttal egy szobron ütöttek rajta, a ferencvárosi Public Art pályázat díjnyertesén, amely szobor, Horváth Csaba Árpád munkája, egy turult ábrázol, ahogy épp lecsap egy G-Mercedesre, és elragadja, ami egyáltalán nem szép tőle, már-már testvérharc benyomását kelti, lévén a turul a mi madarunk, magyaroké, a G-Mercedes pedig szintén a mi terepjárónk, még úgy is, ha jobbára csak választott képviselőink által választott haverok útján furikázhatunk benne. De ha mindenáron elemezni akarnánk a szobor üzenetét, ami ugyan ménkű nagy ostobaság lenne, de miért ne, akkor nagyjából arra a következtetésre juthatnánk, hogy mimagyarok, talpasok, jobbágyok, kétkezi, de épp ezért bivalyerős proletárok, egy szép napon nyakon csípünk titeket, gémercis timagyarokat, felviszünk a levegőégbe, ahol szállásunk vagyon, aztán visszadobunk a földre, hogy csak úgy nyekkentek. Erős és, főleg, egyértelmű üzenet, annyira egyértelmű, hogy talán még az is megérti, akinek címezték, ezt bizonyítja a szobor ledöntése, folytatásaként a Black Lives Matter-szoborénak, valamint a szivárványszínűre pingált pad át- meg átfestésének, megannyi jelének a minden akadályt áthágni képes, rettenthetetlen bornírtságnak.

A szobordöntő kommandó mindössze hat főből állt, az éjszaka leple alatt csaptak le: sötét is volt, tán hideg is, de ez sem hátráltatta őket. Igaz, a kitűzött célt nem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk, a talapzat, az a rohadék, ellenállt, minden bizonnyal a Háttérhatalom támogatásával, odaküldte az ügynökeit, hogy támasszanak ellen a városi gerillák csapásainak, amire napnál fényesebb bizonyíték, hogy a biztonsági kamerák felvételein ők, az ügynökök, nem látszanak, márpedig minden gyerek tudja, a legbutábbik is, hogy a Háttérhatalom bármikor láthatatlanná tudja tenni az ügynökeit: ahol nem látunk semmit, ott ők fenekednek.

Igen: azt, hogy hatan voltak, onnan tudjuk, hogy a biztonsági kamera felvette az eseményt és résztvevőit: ha későbbi korok celebségre áhítozó kis művészlelkei esetleg filmet szeretnének rittyenteni róla néhány milliárdocskából, lesz mire alapozniuk a történelmi hűséget. Addig viszont van mire alapozni rögtön két feltételezést is, amely feltételezések csak látszatra mondanak ellent egymásnak. Az első az, hogy ezek a fiúk tényleg azok, amik, bátorak, hiszen a kamerák ottlétéről tudniuk kellett, hacsak nem teljesen gyagyák, bár ez sem elképzelhetetlen – másfelől viszont felkelti a gyanút, hogy bizonyítékkal kellett szolgálniuk. Azoknak, akik, ha a felbérlésükre nem vetemedtek is, de minimum biztatták ezeket az aktivistákat az akciójukra, netalántán némi jatt csurranásával-cseppenésével is kecsegtették őket. Kápéban, büntetés-elengedésben, esetleg ingyenszexben, elvégre nem zaklathatjuk furtonfurt szegény, sokat tűrt édesanyákat.

– kk –

Fotó: Baranyi Krisztina Facebook-oldala