Keresztül-kasul a városon október 23-án

Október 23-án reggel csodásan süt a nap, a tudósító elindul az első helyszínre, ahol a forradalomról megemlékeznek, a Millenárisra. Ma még lesz miről írni, 3-kor a Bem téren gyülekeznek Magyar Péter hívei, 5-kor Baranyi Krisztina tart beszédet, és jó lenne még visszaérni a Széna térre, a Tisza rendezvényére is. Ez az a nap, amikor a hírek szerint a Tisza Párt hibahatáron belül megelőzte a Fideszt.

A Széll Kálmán tértől a Mammut előtt elhaladva nagyobb csődületre leszek figyelmes, hangszórókat szerelnek fel, készül a színpad, kordonokat húzogatnak ide-oda. Kérdem egy éltesebb úrtól, hogy milyen rendezvény várható itt, mint kiderül, a délutáni ünnepséget készítik elő a Tisza számára. Tovább ballagva mindenféle csecsebecsét árusító pultok közt evickélek, nemzeti színű kereplők, zászlócskák és kissé oda nem illő módon fejre erősíthető nyuszifülekből áll a választék. Tovább menve szórólapot osztogató hölgy kínálja nekem a Turul-szobor megvédésére invitáló röpcédulát. Tömör válaszomat itt nem ismertetném…
A Millenáris bejáratához érve kérdem a rendőröktől, hol lesz a beszéd, nem tudják, feleli egy főtörzs. Bentebb haladva detektoros kapuk előtt nagyobb társaság vár bebocsájtásra. A magasra emelt táblákon három helységnevet látok: Csikvánd, Csorna és Kapuvár. Magyar zászlóból hatot számlálok meg, itt 1500 főre tippelem a megjelentek létszámát. A bebocsájtás elég vontatottan zajlik, közben jut időm rá, hogy a tömeg közepén szót váltsak a hívekkel. Idősebb hölgy elárulja, hogy háromnegyed kilenc óta ácsorog itt, pedig fáj a lába, ráadásul neki karszalagja is van, beengedik az épületbe. Kérdem, honnan szerezte a karszalagot, erre bizalmatlanul mered rám, majd elfordul, nem válaszol. Később mégis rám néz, ott leghátul lehet ilyet szerezni, mondja, menjen oda hátra, de nem konkretizálja, hogy hova. Most már a biztonsági kapuk bejáratánál ácsorgunk, a kihelyezett hirdetőtáblán olvasom, mit nem lehet bevinni a beszéd helyszínére. Tilos a drón, a pirotechnika, az üvegtárgyak, hegyes végű esernyő, a drog, a szeszes ital, a roller és a gördeszka. Amit szabad: például egy félliteres ásványvíz, a tompa végű esernyő és a helységnévtábla.
Miután az őrök a táskámat átvizsgálták és a ruházatomat megröntgenezték, már a zöld gyepen sétálok befelé, még látom, hogy Puzsér Róbert és barátai odakint hangosbemondón végtelenítve ismételgetik a „pedofidesz” szlogent, „Le az orosz szövetséggel” feliratú molinót tartanak, de az embereket ez nem izgatja, a kis különítménynek nem esik bántódása. Még van félóra a kezdésig, a közeli büfékocsiban ezeregyszáz forint a nagyfröccs, a latte (nem avokádó) kilencszázkilencven, a presszókávé ötszázba van, harsogó rockzenét hallgatva iszogatom a feketét. Továbblépve számos rendőrségi sátor kerül elém, a pultjukon különféle nagyságú gumibotokat állítanak ki, valamint golyóálló mellényeket. Kérdem az egyik tiszttől, hogy ez egy állandó tárlat-e, feleli, hogy nem, csak erre az alkalomra jelentek meg.
A hangszórók most az árvízi összefogást méltatják, továbbá ennek a nemzetnek az erejét dicsérik, ami a bajban nyilvánul meg. Közben a tömeg egyre csak duzzad, már vagy háromezren lehetünk, javarészt ötven és nyolcvan év közötti korosztály képviselteti magát. Furcsa nekem, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással, mintha mind nagyon magányosak lennének. Mindössze nyolc fiatalt látok, de ők a két pingpongasztalt veszik körül, és lelkesen forgóznak. Egy úr lép hozzám, és a jegyzeteimre bökve kérdi, hogy mit csinálok. Az is érdekli, hogy milyen végzettségem van. Mondom neki, hogy tanári diplomával rendelkezem. Akkor szebb lenne az írása, löki oda megvetően, és magamra hagy. Egyik padon öreg bácsi ül le mellém, elárulja, hogy nyolcvan is elmúlt, a forradalom idején még csak tizenhárom éves volt. Őt a szülei a harcok idején nem engedték az utcára kimenni. Az a véleménye, hogy azokban a napokban a fiatalok egymást bolondították, összevissza lövöldöztek, azt se tudták mit csinálnak.
Végre kezdődik a miniszterelnöki beszéd, amit a kivetítőn követhetnek a kívül rekedtek. A szokásos gondolatok hangzanak el, Bruxelles-ről, migránsokról és genderaktivistákról esik szó, akik a gyerekeinkre lesnek, aztán az árvízi hősöket emlegeti. Kifejti, nem szeretné, ha szláv katonák jönnének az országba, és hogy könyvelők, cipészek, óvónők, és földművesek válnának mártírokká, továbbá, hogy attól nem lesz valaki hazafi, ha lukas zászlót lenget. Ezen szavakat óriási tapsvihar követi.
Kifelé menet még elsétálok a maroknyi Puzsér-csapat mellett, a hangosbemondójukból most az „áruló kormány” szlogen harsog.
Úgy számolom, hogy a Bem térre, a Tisza gyülekezőhelyére kényelmesen átérek, ez a kényelem azonban csak vágyálom. Várom a 41-es villamost, egy járatot azonban ki kell hagynom, mert a jármű dugig van fiatalokkal. A következő villamosra szinte cipőkanállal kell felküzdenem magam, ide utánam már a legcingárabb BKV ellenőr se férne fel.
Szembetűnő a különbség az előző helyszínen látottakkal, az átlagéletkort 25 évre becsülöm, idős ember csak elvétve akad. Ráadásul itt, a járműben ölelkező fiatal párokat, jó arcú vidám embereket látok, lehangoltságnak, közönynek, morcosságnak se híre, se hamva, épp ellenkezőleg. Arra a meggyőződésre jutok, hogy újabb fordulópontra érkezett a politikai élet, hiszen a Tisza a pesti utca után Budát is kicsavarta a Fidesz kezéből. Közben az ablakon át azt is látom, hogy a rakparton is rengetegen gyalogolnak a Bem tér irányába. A térre érve hosszú időbe kerül már az is, hogy kiszálljunk, de senki nem türelmetlen, nem kifogásoljuk, hogy szorult helyzetünk csak lassan oldódik. A megállóban sem lehet megmozdulni, egy árva varrótűt sem lehet elejteni, rendőrök és a tiszás rendezvényszervezők hangoskodnak, nehogy a sínekre lépjen bárki.
A zebrán átkelve megint csak megbecsülhetetlen sokadalom állja az utamat, nehéz előretörni a színpad irányába. És csak jön a nép, a Fő utca torkolatából látni, hogy sűrű sorokban arról is érkeznek az érdeklődők. Itt újra megpillantom a Millenárison már szerepelt kis underground csapatot, a hangszórójukból éppen a Hétköznapi csalódások zenekar nem feltétlenül nyomdafestéket bíró száma zeng. Kérdezem a fiúkat, hogy volt-e részük valamilyen atrocitásban. Mint egyikük elmondja, őt a Fidesz-szimpatizánsok hátulról elkapták, a pulóverét rángatták, így fojtogatták, de aztán a rendőr elvitte a garázdát. A srác arra tippel, hogy a közeli utcasarkon el is engedték, nem vonták eljárás alá.
Első megfigyelésem, hogy itt aztán nincs hiány magyar zászlóban, a kellemes, húsz fokos időben enyhe szél lobogtatja nemzeti jelképünk vásznait. A hangszórókból itt is változatos zenei élményben részesülhetünk, eközben csak a falhoz lapulva tudok előrejutni. Középkorú házaspárhoz fordulok, és érdeklődöm, miért jöttek ide. Azért, hogy az unokáik majd egy normális országban nőhessenek fel, mert ami most van az reménytelen állapot, mondják. Változást szeretnének, és elárulják, a Nyírségből, Újfehértóról utaztak ide. Míg beszélgetünk, felharsan Magyar Péter hangja, indítványozza a rendőrségnek, hogy állítsák le a villamosforgalmat, mert életveszélyes. E tárgyban hamar megtörténik az intézkedés, innentől már csak gyalog lehet megközelíteni a teret. Tovább sodródom a Fő utca túloldala felé, amit gyorsan meg is bánok, mert ide, hátra már kevés volt a hangosítás, alig hallani valamit. Annyit azért mégis kiveszek, hogy Magyar Márai Sándornak, akit a legnagyobb költőnek tekint, azt a versét fogja elszavalni, ami az ő nagymamájának a kedvenc verse volt, a Mennyből az angyal című, ’56-os tematikájú poémát. Azt kell mondanom, hogy nem is valami amatőr módon, jó, nem színészi kvalitásokkal, de legalább egy középiskolai tanár átélésével interpretálja a művet. További beszédet majd csak a Széna téren hallhatunk tőle, újból zenét közvetítenek a hangszórók, és a nép egyre csak özönlik. Két fiatal srácot szólítok meg, miért jöttek ide. Egyikük tizenhét éves, másikuk tizennyolc. Azért, felelik, mert ez a rendszer elviselhetetlen, és el sem tudják képzelni itt a jövőjüket. Egy gyömrői és egy maglódi férfival is elbeszélgetünk, ők a korrupciót emlegetik, alternatívára van szüksége az országnak, mondják. És azt is mondják, hogy dühöt és keserűséget éreznek a fennálló rezsim iránt. Nem messiást látnak Magyarban, hanem lehetőséget, hogy változás legyen az országban. Egy ifjú hölgy elárulja, mennyire elviselhetetlen számára, hogy egészségügy és az oktatás ennyire lepusztult az utóbbi tíz évben. Szerinte mindegy, hogy hívják a kormányfőt, csak ne fideszes legyen.
Lassan elindul a tömeg eleje a Széna tér irányába. Perecárust veszek észre, a pultját rovásírásos szalag és erdélyi zászló teríti be. Kérdezem, érez-e haragot a jelenlegi rendszer iránt, elárulja, hogy nagyon is, de hát ő semmit nem tehet. Mondom neki, az, hogy itt perecet árul, már az is tett és szép dolog.
Most azonban mennem kell a Salkaházi Sára parkba, hogy meghallgassam Baranyi Krisztina beszédét. (Salkaháziról annyit legalább tudni kell, hogy a második világháborúban több mint száz zsidó ember életét mentette meg, amiért a Dunába lőtték, nemrégiben pedig Boldoggá avatták.)
Itt, a parkban szűk körű, szinte családias hangulatú a megemlékezés. A polgármester asszony beszédével érdeklődő olvasóink már megismerkedhettek.
Innen a Ferencvárosból utam ismét Budára vezet, reménykedem, hogy odaérek még a Tisza párt elnökének a beszédére, de már csak az utolsó mondatokat csípem el. Magyar élhető, igazságos országot ígér, majd Nagy Imre rádiószózatát idézve mondja: „Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” És hozzáteszi még Kölcsey sorát: „A haza minden előtt.”
Hátralépve a színpadon a bekapcsolva maradt mikrofon miatt még hallhatjuk, amint megkérdezi a segítőit, hogy szerintük milyen volt a beszéd. A kollégái megnyugtatják, hogy nagyon jól sikerült. Ezzel, szemmel láthatóan a megjelent közönség is egyetért.

Ménes Attila

Kiemelt képünk forrása a Tisza Youtube-csatornája