Az idei Verzió dokumentumfilm-fesztivál utolsó napján látta lapunk a Karavánról és kutyákról című orosz doksit. Tanulságos volt. Lánczi Tamás figyelmébe!
Muratov, a Novaja Gazeta moszkvai újság és portál vezetője megkapja a Nobel-békedíjat. Nem sokkal később egy televíziós műsorban szerepel Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal, aki némi cinikus arcjátékkal gratulál neki a díjhoz, Gorbacsov és Obama is megkapta, „jó társaságba került”. Az őszülő szakállas Muratov elengedi a gúnyt maga mellett, és megkérdi: mit jelent és miért jelent az bármit is, hogy „idegen ügynök”? A Szőke Tatár válasza magához mérten szenvedélyes: „idegen ügynök” az, aki külföldi állam külföldi érdekeiért külföldi ügynökként jár el Oroszországban. Fair enough! Ajándékba matchboxot kapó kisfiúként tapsikolhatnánk a film végéig, de nem. Idézem a programfüzetet: „2012 óta az orosz kormány egy sor olyan elnyomó törvényt vezetett be, amelyek értelmében mindenki, aki nyilvánosan bírálja a hivatalos narratívát, külföldi ügynök és áruló. Ilyen körülmények között próbálják folytatni a munkát független újságírók és aktivisták, többek között a Nobel-békedíjas Dmitrij Muratov, a Novaja Gazeta munkatársa és a Memorial nevű civil szervezet tagjai. Közvetlenül a háború kitörése után egy sor újabb diktatórikus törvényt fogadnak el, amivel a hatalommal kritikus réteg még inkább ellehetetlenül. Az újságírókat és aktivistákat hosszú börtönbüntetések fenyegetik, a totális háborús cenzúra közepette nehéz erkölcsi döntésekre kényszerülnek. A filmet egy sorsdöntő évben, az invázió előtt és után forgatták, és a demokrácia utolsó oroszországi védelmezőit mutatja be.” 200-valahány nappal vagyunk az agresszió előtt itt a film a visszaszámlálás technikájával él.
A Memorial irodájában vagyunk. Úgy képzelje ezt a szerveződést a Nyájas Olvasó, mint mondjuk, az 1956-os Intézetet, amit a NERita magyar kormány az előző évtized végén gleichschaltolt. Előbb beolvasztotta a Szakály Sándor történész vezette Veritas kutatóintézetbe – nevezett történettudós legemlékezetesebb tudományos tézise az volt, hogy 1941-ben, amikor a magyar hatóságok a kőrösmezei „ezeréves határon” átraktak mintegy tízezer „bizonytalan állampolgárságú” zsidó személyt, a III. Birodalom által létrehozott Varsói Kormányzóság területére eső Kamenyec-Podolszkijban pedig a német einsatzgruppék azonnal tömegsírba lőtték őket, ez Szakály szerint „idegenrendészeti intézkedés” volt – az 1989-es Nagy Imre-újratemetésből kinőtt történettudományi intézetet. A Memorial kutatási területe a GULAG (Glávnoje Upravlényije Lágerej) és a hozzá kapcsolódó sztálini terror. Én egyszer jártam Moszkvában, 1989 volt az évszám, szeptember a hónap, egy hét, mindösszesen. Viszont szovjetológiát már előtte is tanultam, Szabó Miklós történész, „repülőegyetemi rektor” vezényletével. Ez a moszkvai út sok élménnyel ajándékozott meg, például először láttam az életben ausgesagt nácit. Orosz volt. Az első este egy memorialos házaspár lakásán voltam. Két szerény, tudósforma ember, hideg volt, de a távhő még nem indult be, a kora őszi időpontra tekintettel. A konyhában ültünk, a konyhaasztalon viaszosvászon, nagy mappákkal, albumokkal mutatták, hogy hol van Norilszk és Vorkuta, Kolima és Magadan. Hol a Vér-folyó, itt és ott hány ember volt kényszermunkán, hányan vesztek oda. A számok milliósak voltak, az évszámok a húszas évek elejétől (Szolovej-szigetek és később a Bjelomor-kánál) a Nagy Terroron (1937–39) át Sztálin 1953-as haláláig és tovább. A konyhában ősi tűzhelyen égett a gáz, meleget csiholni és oxigént zabálni; azt hiszem ez a kedves, akkortájt késő ötvenes, megpróbáltatások nyomait viselő házaspár túlértékelte az orosztudásomat. Mindenesetre ők adták meg Andrej Szaharov, a szovjet hidrogénbomba atyja telefonszámát, aki a keleti blokk talán leghíresebb, legpotensebb kitelepített disszidense volt, nevétől harsogott a Szabad Európa és a Szabadság rádió. (Telefonáltam is, nem kevésbé ismert felesége, Jelena Bonner vette fel, „nem, nem lehet, Andrej Dimitrijevics gyengélkedik”. Andrej Dimitrijevics Szaharov 1989 decemberében meghalt.)
Putyin tehát az ukrán háborúra készülve először a sztálini terror áldozatai emlékének ápolását, dokumentálását, iratainak archiválását, történettudományos feldolgozását saját feladatául szabó egykori glásznyoszty-peresztrojkás civil szerveződést záratta be. Hogy aztán a médiára forduljon rá. A Németországban élő Askold Kurov rendező és névtelenséget vállaló társrendezője a Novaja Gazetta, az Echo Moszkvi rádió és a Dozsgy (Eső) TV viszontagságait dolgozza fel. Feszült telefonok, gigászi szerkesztőségi ülések – ilyen képeket itthon is láttunk az index.hu lefejezése és a telex.hu alakulása környékén –, élet és halál dilemmái, tüntetések, rendőrterror. A tudható rendező, Askold Kurov 1974-ben született Üzbegisztánban, és a moszkvai Marina Razbezskina Filmiskolában szerzett diplomát dokumentumfilm-készítésből. 2012-ben ő volt az egyik rendezője a díjnyertes Winter, Go Away! című dokumentumfilmnek. Későbbi filmjei, a Leninland (2013), a Children 404 (2014) és A per (2017) is sikeresek voltak, és számos fesztiválon vetítették őket. „Munkái a kortárs Oroszország emberi jogi viszonyaival és társadalmi konfliktusaival foglalkoznak” – ahogy a fesztiváltájékoztató vitathatatlan nonsalansszal tájékoztat. A rendező részt vett a vetítést követő beszélgetésen, kis ember, pödört bajusszal, mint egy Gogol-csinovnyik, szívélyesen válaszolgatott többek között a Kilenconline.hu kérdéseire is.
Milyen jogi testület osztja az „idegen ügynök” bélyeget, kérdeztem, mire Kurov elmondta, hogy szemben Magyarországgal, ahol nekünk már van fejlett Szuverenitásvédelmi Hivatalunk – a tanítvány lehagyta bölcs tanítóját –, Moszkvában még az Igazságügy Minisztérium „jutalmaz” az „idegen ügynök” bélyeggel. Van erre megbízott minisztériumi főosztály, osztály vagy alosztály. Péntekenként hirdetnek új „idegen ügynököket”, előzetes figyelmeztetés, konzultáció nélkül. Több ezer intézmény és személy lett már „idegen ügynök”, nem is mertem elmondani, hogy mi még csak kettőnél (Transparency, Átlátszó) tartunk, nehogy kinevessen. Másik kérdésemre, amely a dokumentumfilmezés és a mozgóképes újságírás jövőjét a The New York Times híres bucsai mészárlásmozijára utalt, ahol egy játékfilmnyi stáb műholdfelvételek, megfigyelő- és testkamerák, mobiltelefonok felvételeiből rakták ki, hogy kik is a kijivi előváros, Bucsa (azóta Ferencváros testvérvárosa) Jablunszka útján és környékén 2022 márciusában végrehajtott terrortámadás elkövetői és felelősei. Új típusú videós storytelling ez, döbbenetes hatással.
A vetítés után régi kedves ismerősömmel, Pápai Gábor karikaturistával futottam össze még a vetítőben, aki elmondta, hogy egyszer külföldön egy helyen kapott díjat Muratovval, aki, már az emigráció után, elmondta neki, hogy hat kollégájával végzett a putyini titkosszolgálat, sőt ez a szám a laudáció alatt hétre ugrott. Hét halott orosz újságíró, csak Muratov szakmai környezetében. Erről miért nem beszélt a film? – kérdezte Pápai. Valószínűleg azért, mert még Németországból is konspirálni és taktikázni kell, ahogy Kurov azt sem mondta meg nézői kérdésre, hogy min dolgozik most.
– vba –
Kiemelt képünk a Karavánról és kutyákról film triller egy képkockája