Az ember, aki eleget tudott – filmkritika

Jeremy Saulnier hányatott sorsú akcióthrillere szigorúan mérve is az idei év kihagyhatatlan filmje.

Aki figyelemmel kísérte az amerikai független film elmúlt tizenöt évét, az bizonyosan találkozott Jeremy Saulnier nevével: első, minimális költségvetésből leforgatott, ugyanakkor hatalmas lelkesedésről tanúbizonyságot tévő nagyjátékfilmjét 2007-ben készítette el (Murder Party), majd jött a nagy áttörés a közösségi finanszírozással elkészült Blue Ruinnal (2013), amelynek a cannes-i szemlén volt a premierje: kevés beszédű, komótos tempójú, ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban brutálisan erőszakos bosszúfilmje számos díjat nyert, és előrevetített egy figyelemre méltó alkotói pályát. Ez maximálisan beigazolódott a rákövetkező munkájával: az ostromhelyzetbe kényszerült, fiatal punkrockbanda iszonyatosan feszült menekülési kísérletét megörökítő Green Room (2015) megérdemelten került fel a tárgyév best of filmes listáira az Esquire-től az A.V. Clubig.

Saulnier-t a kiszolgáltatott helyzetbe került kisemberek érdeklik, akik egy isten háta mögötti vidéken küzdenek az életükért, legyen ez bár elhagyatott raktárépület (Murder Party), virginiai kisváros (Blue Ruin) vagy oregoni erdőség (Green Room). A helyszínt tekintve folytatja ezt a sormintát a rendező, hiszen legújabb, egyenesen a streaming platformra érkezett (a Netflixen szeptember 6. óta látható) munkája, a Rebel Ridge egy louisianai porfészekbe kalauzol (deep south, ahogy ők mondanák), esetlen kisember helyett viszont egy nagyon is felkészült ex-tengerészgyalogost választ főszereplőnek. Terry (Aaron Pierre hatalmas felfedezés) történetesen afro-amerikai, emiatt elsőre olybá tűnik, mintha a rasszizmust tenné meg témájának Saulnier, amikor a helyi fehér rendőrök elkobozzák az unokatestvére óvadékául szolgáló pénzt a bíróságra bicikliző, hegyomlásnyi méretű főhőstől. Pedig érintőleges ez csupán, a békés természetű, talpig úriember Terry az igazságtalanságot szeretné orvosolni, és csak akkor válik belőle kistérségi Rambo, amikor minden lehetőséget precízen kimerített a „PACE” tengerészgyalogosok által használt betűszavából (elsődleges, helyettesítő, készenléti és vészhelyzeti). Tankönyvbe illő, ahogy Saulnier játszik a feszültségkeltéssel, mindig emel rajta egy picit, mind a film első fejezetében, amely a hatalommániás rendőrkapitánnyal való összetűzéssel ér véget (Don Johnson elsőrangúan hozza a tájszólásos, őstahó, mélydéli alfahímet), mind pedig a második fejezetben, amelyben már nem a családi kötelék motiválja Terryt, hanem a neki elszántan segítő ifjú bírósági dolgozó szorult helyzete. Ebből aztán bonyolult korrupciós történet bomlik ki sikkasztással, fegyverkereskedelemmel és rendőrségi felvételekkel való trükközéssel, amelyre végül egy többszörösen megcsavart, csodálatosan megkoreografált akciójelenet tesz pontot.

Saulnier olyan szerző, aki – a Hold the Dark (2018) kivételével – maga is írja a művei forgatókönyvét, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a Rebel Ridge az eddigi legkiforrottabb munkája mind dramaturgiailag, mind párbeszédeiben, mind pedig karaktereiben. Szomorú, hogy a covidjárvány alatt megszakításokkal forgatott, főszereplő színészt is cserélt (John Boyega helyett Aaron Pierre) alkotás nemzetközi fesztiválszereplés és moziforgalmazás nélkül a Netflix jószerivel követhetetlen filmdömpingjébe katapultált: egy ilyen letisztult, nagyszerű dialógusokkal operáló, roppant feszült akcióthriller képernyő helyett gyöngyvászonért kiált. De ha már így állunk, legalább annyit szögezzünk le, hogy a Rebel Ridge az idei év egyik legjobb filmje, amit vétek lenne kihagyni.

Teszár Dávid

(Megjelent a 9 magazin 2024. októberi számában.)