Karácsonyi csengettyűk

Ha az ember már nagyon öreg lesz, a térde ropog, amikor reggel megpróbál kikászálódni az ágyból, vadállati cinizmusa a mélyből a felszínre tör, és könnyes szemmel, nosztalgikusan gondol vissza felhőtlen gyermekkorára, amikor még jegyre adták a benzint és a cukrot.

Amikor én megszülettem, épp az egyfarkú kutyapárt volt hatalmon, élén Rákosi pajtással, de erről persze nekem fogalmam sem volt. Hason feküdtem egy ruháskosárban az albérlet legmelegebb pontján, a fürdőszobában, és a vesszőfonatok résein kibámulva próbáltam összerakni magamban a vízszintes mozaikokból a világot. Nyilván a hatalmas és félelmetesen fehér fürdőkádról gondoltam azt, hogy az lehet a világ vége, benne hullámzik az óperenciás tenger, a nap, amely melegen süt le rá, a fürdőszobai kályha, s apám az isten, aki időnként megrakja fával, s alágyújt.

Nem állítom, hogy ma ennél sokkal többet tudok az életről és a világról, de azért apránként nyiladozott az értelmem, nyilván csak bizonyos határok között. Erről a folyamatról próbálok ma magamnak és egy füst alatt az olvasónak is számot adni, ha már egyszer – főleg szánalomból és mély szociális érzéktől fűtötten – a szerkesztőség év végi cikket rendelt tőlem. Címnek is ezért – és persze markomba röhögős megtévesztésből – választottam a fenti betűsort.

A korral szinkronban maradva írhattam volna csengőfrászt is, bár amikor én születtem, vagyis Sztálin halála után vagy fél évvel, Nagy Imre már lassacskán elkezdte kiengedni a börtönből és az internálásból a nép ellenségeit, persze csak a szerencsésen életben maradottakat, előbb a kommunistákat, majd a szocdemeket – azután Rákosi már leváltotta. A többi kiengedéssel meg kellett hát várni 1956-ot, 58-at, 63-at és így tovább.

Minderről persze én a pólyában mit sem tudhattam, csak éltem a csecsemők gondtalan életét, rugdalóztam, nyáladzottam, és fogalmam sem lehetett arról, hogyan néz ki a nagyvilág az Evetke utcai kommunista garzonháztól kicsit távolabb.

Míg mai miniszterelnökünk és legközelebbi barátai hasonló életkorban vidám disznóröfögésre ébredtek, az én szociális környezetemben az írógépkopogás volt a legjellemzőbb háttérhang, meg reggel a rádióból zengő munkásindulók, amikor szüleim vidáman és tettre készen készülődtek a szerkesztőségbe. Apám már kora reggel berobogott a Szabad Néphez, talán motorbiciklivel, anyám mellettem látta el a legszükségesebb mindennapi teendőket, de emellett lelkesítő cikkeket írt a Szabad Ifjúságba, s azután hamar vissza is ment teljes állásba, mert akkoriban nem volt divat a hosszas otthoni gyermekpátyolgatás.

Hanem a szocializmus útján eleinte mindannyian a fényes jövőre függesztett tekintettel törtünk előre. Apám valami szénbányászati hőseposzért József Attila-díjat kapott, igaz, csak második fokozatot, de még ehhez is járt egy megfelelő sashegyi pártvilla fele, ahová azután én megkaptam Annust, bentlakó tót dadámat, vagyis a cselédet, akit a nálam hamarabb cseperedő unokatestvéreimtől örököltem. Így nézett ki az én Rákosi-korszakom nullától hároméves koromig, vagyis a világ a kis Jani szerint.

Mindezzel én tökéletesen elégedett voltam. Az sem zavart, hogy Nagy Imre első miniszterelnökségét követően Rákosi keményen visszavágott, ami ellen az Írószövetség és a Szabad Nép izgága káderei a túlzott liberalizmus első szélfuvallataitól megszédülve, kicsit félénken, de mégiscsak félig hivatalosan, többnapos pártgyűlésen tiltakoztak, minek következtében többek között apámat is sürgősen kivágták a szerkesztőségből, amitől szabadúszó író lett. Előbb az Életjelből írt aztán filmnovellát, rádiójátékot, miegymást, később pedig a párt, hogy kissé lehiggadjon, mármint nem a párt, hanem apám, egy évre kiküldte a Népi Kínába riportútra, hogy onnan hetente egyszer a Nők Lapját táviratilag tudósítsa.

És amíg Mao véres kézzel szorongatta vagy félmilliárd szerencsétlen kínai paraszt tökét, 1956. február 25-én Moszkvában összeült a XX. pártkongresszus, s ott Hruscsov – ami addig elképzelhetetlen volt – lecsúnyabácsizta a népek nemrég még mindenki által szeretett jóságos atyácskáját, Sztálint, hogy azután Budapesten is megkezdődhessen végre az ellenforradalom előkészítése. Amiben már az én Kínából sebtiben hazatért apám is vastagon részt vehetett.

Karácsonyig le is zajlottak a fontosabb események, a forradalom után elég gyorsan jött a Kádár-féle konszolidáció, s ha a karácsonyi csengettyűszóra még nem az ÁVO nyomta is meg a bejárati ajtó félfájára házilag, ügyetlenül felszerelt elektromos gombot, 1957. január 20-ára – és erre már magam is jól emlékszem – mégiscsak beütött nálunk is a csengőfrász. Úgy este 9 után érkeztek meg a pufajkás belügyi elvtársak, hajnali 2-re lezavarták a házkutatást, s elhurcolták apámat a Fő utcai börtön jéghideg folyosójára, a humánus, emberarcú vizsgálati fogság helyszínére.

Így nyílt ki azután mindannyiunk szeme egyre jobban erre a gyönyörű, virágokkal borított, lankás, mérsékelt égövi tájra.

Tardos János

A címlapfotón a szerző kisgyerekként

(Megjelent a 9 magazin 2024. december – januári számában.)