Sorsvonalak egy munkáskesztyűn – Fordított tárgyak a Ludwig Múzeumban

Mit jelentenek számunkra a (mű)tárgyak, és hogyan változott meg a képzőművészet rendszerében a jelentésük az elmúlt tizenöt évben? Felismernénk-e a sok használati tárgy között megbújó műalkotást egy zsúfolt szobában? Vagy épp fordítva: számít-e az, hogy egy tárgyat hétköznapi – akár otthoni – környezetben vagy múzeumban kiállítva látunk meg először?

Többek között ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni a Ludwig Múzeum új, november 24-ig látható időszaki kiállítása. Amelynek címe a magyar etnográfus és antropológus, Fejős Zoltán Tárgyfordítások című tanulmánykötetére utal. De ki mondja meg, mi számít ma művészetnek, amikor újabb és újabb technikák, eljárások születnek, s régóta nem csak a festészetet és a szobrászatot tartjuk képzőművészetnek? Műtárgyak-e például a Lőrincz Réka installációjában szereplő hordható ékszerek, többek között egy rózsaszín játék-bevásárlókocsiba halmozott gyöngysor mint „miniszobor”, Harsány Patrícia vécépumpából és gumikesztyűből készített ékszerei, Király Tamás mennyezetről lelógó fekete és kék bársonyruhái vagy Sugár János munkáskesztyűje, amely attól válik egyedivé, hogy rárajzolta a sorsvonalakat? Már a kiállítás nyitóterében belefeledkezem Thiesz Angéla horgolt, darázsfészekerdőt imitáló Fészekraj című installációjába, amelynek darabjait meg is foghatja a látogató. Közvetlenül mellette kapott helyet Matthias Megyeri munkája, amelyben a művész képregényfigurákat, a popkultúra emblematikus alakjait használja fel díszítőelemként. Persze nem ők az egyedüliek, akik a képzőművészetnek a hétköznapival való találkozását, a (mű)tárgyak lehetséges funkcionalitását feszegetik. A megjelenő témák ábrázolásában – történelem és egyén viszonya, valóság és emlékezet, a női test, nő és társadalom, archaikus és kortárs, klasszikus és popkultúra kapcsolata stb. – fontos szerepet kap az alapanyagként szolgáló matéria is – a pamut, a fa, a fém és a kerámia gyakran feltűnik. A hétköznapisághoz és/vagy az újrahasznosításhoz kapcsolódik Roskó Gábor kerámiainstallációja, valamint Selma Selman bosnyák származású művész – bevándorlást és más társadalmi kérdéseket boncolgató – alkotásai, amelyeket fémtárgyakra fest meg, köztük egy autó motorháztetőjére.

Picasso archaikus, bikaviadal mintájú kerámiatányér-sorozata a népi ábrázolást tematizáló szekcióban, egy hosszú terem végén található, némileg rejtetten. Rácz Rebeka álarcokat megjelenítő kerámiái is olyanok, mintha régi népi vagy valamely egzotikus kultúrából származnának, ellentétben Tarr Veronika robotszerű mázas kerámiáival, amelyek néhol a Csillagok háborúja figuráit és járműveit juttathatják az eszünkbe. A nemrégiben elhunyt Szabó Eszter Ágnes két falvédője – köztük a mára mémmé vált Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval – jól kapcsolódik Daniel Spoerri svájci művész étkezés utáni pillanatot megörökítő művéhez. És ha már népi önkifejezés: a Randomroutines hatalmas, padlótól a mennyezetig érő, festett betonvas installációja, a Végre tanulhatunk valamit humorosan reflektál a falusi környezetben látható, jellegzetes mintázatú vaskapuk hagyományára. A női szerepek kérdését vizsgálja Gyenes Zsófia szőnyege, amelyen a női munkaerő jövedelemmegoszlásának statisztikáját használta díszítőmotívumként. Ugyancsak a női munka társadalmi megítélésének, változásának, továbbá a hagyományos díszítőelemek és a popkultúra viszonyának kérdésköréhez kapcsolódnak Julie Béna szürreális falimunkái, Petra Maitz látványos, korallzátonyt megjelenítő horgolt figurái, ahogyan a női testhez és a szégyenhez köthetők Erin M. Riley szőttesei.
A közel háromszáz műtárgy sokfélesége azt is jól példázza, mennyire lényeges, hogy a művészeti kánon folyamatosan újragondolja saját tudományos és ismeretelméleti határait. A Fordított tárgyak éppen ezért a megszokott esztétika és logika megfordításával reflektál mindenre, amit korábban megszokhattunk.