Kicsi Mama konyhája – Kilenconline

– tökéletes névválasztás egy házi ételeket kínáló bisztrónak, hiszen minden felnőtt a nagymamája és az anyukája főztje után sóvárog egy életen át. Belvárosi önkiszolgáló étkezde, közel a Kálvin térhez, a Lónyay utcában, irodaházak és szállodák közelségében. Ha jól vettem észre, azért inkább az irodák népe jár ide ebédelni, turisták kevésbé, ők inkább a Vásárcsarnok tetején működő műmagyar büfék kétökölnyi töltött káposztáit részesítik előnyben. Nekem elvem, hogy minden alkotást a saját műfajában kell értelmezni, vagyis ugyanúgy nem szabad P. Howardon számonkérni a dosztojevszkiji mélységpszichológiát, ahogy a Kispiszkos körömpörköltjében sem kell keresnünk az haute cuisine gasztrozófiáját. Ha egy önkiszolgáló étkezdét kívánunk elemezni, akkor legjobb a kádári kulináris iránymutatásnál maradnunk: „A krumplileves az legyen krumplileves.” Éleslátás: vendéglátás – ahogy szokás mondani.

Namost krumplileves éppen nincs a Kicsi Mama kínálatában, helyette választhatunk Újházi Ede levesének mai tyúkverziója, a franciák hagymalevese és a frankfurti leves között. Mindhárom ínyemre való, de maradjunk a hagymalevesnél. Mert a hagymaleves is legyen hagymaleves! És ez az. Semmi flikflak, tejszínes, jó sűrű, szinte krémleves állagú zupa, benne „sajtos crouton”. Ne hasogassunk szőrszálat ezúttal, ne rójuk fel, hogy az eredeti francia hagymaleves nem is tud tejszínről (lásd Dumas szakácskönyvét), egy önkiszolgáló étkezdének nem kell foglalkoznia történeti gasztronómiával, mi, magyarok, a francia hagymalevest így esszük, tejszínnel, pont. És ez a leves rendben van, ízre, fűszerre, állagra, adagra.

A főételek listáján jól látszik, hogy a Kicsi Mama közönségét alapvetően a belvárosi dolgozó középosztályból toborozza. Szóval nem valami külvárosi vagy piaci kifőzde ez, nem találunk az étlapon se pacal- vagy csülökpörköltet, se hurkakolbászt vagy sült oldalast, helyette a „reformkonyha” fogásai uralkodnak, magyarul tobzódunk a csirkemellben. Van csirkemell rántva, grillen, tejszínes gombamártással, padlizsánnal, paradicsommal és mozzarellával, franciául rakva, de még a csirkepaprikás is őbelőle készül. A magyarral harminc-negyven éve elhitették, hogy aki csirkemellet eszik, az örökké él, azóta engedelmesen ezt eszi. Én inkább a főzelékek környékén nézek körül, mert imádom a főzeléket, a magyar konyha jobb sorsra érdemes húzóágazatának tartom. Van itt zöldbab-, tök- és krumplifőzelék, három klasszikus tehát. A zöldbabot rendelem, és nem kell csalódnom. Semmi extra, csak éppen főzelékállagú (nem a menzáról ismerős „betonfőzelék”) és főzelékízű, kis paprikával halványpirosra színezve. Nem kell olyan nagyon sok ahhoz, hogy a krumplileves az krumplileves, a zöldbabfőzelék meg zöldbabfőzelék legyen. Feltétnek cordon bleu-t kérek, főleg azért, mert abban nincs csirkemell. Karaj, sonka, sajt, panír – ennyi. Nem egy Karađorđeva šnicla (a szerbek kajmakkal töltött, göngyölt, rántott borjúszelete), és nem egy cachopo (asztúriai rántott borjú sajttal és Serrano sonkával töltve) – de tisztességesen elkészített fogás, friss, nincs kiszáradva, nem hulladéksonka van benne stb.

Végül szólnunk kell még egy meglehetősen sikerült túrógombócról is.
A közétkeztetés gombócai mindig kőkemények voltak, akár az Indul a bakterház című filmklasszikus gombócai. Ölni lehetett volna velük. Pedig a jó gombóc mindig lágy, mint a fuvallat, legyen az szalvéta-, krumpli- vagy grízgombóc.
A Kicsi Mama túrógombóca nem túl kemény, nem túl édes, nem sajnálják róla az édes tejfölt sem, és jól átjön a túró bukéja. Szerintem az pont elég vállalás egy önkiszolgáló étkezdétől, hogy a túrógombóc legyen túrógombóc. És azt hiszem, az ár-érték arány is rendben van: a főzelék és a desszert egyaránt 880 forintba került, a leves 825, a cordon bleu 2280.